Diazepam elégia
Elosztott igék párhuzamos bűzcsatornái.
Számoltam a szuszogásomat, de kevesebb jött ki a végén.
Holnapom helyén sötét üreg, felfelé hulló hódarával.
Isten egy olyan féreg, mely minden ismeretlenbe berágja magát.
Analízis helyett halomba hordott falkaság.
Blackfriars Bridge északi lábánál, sikolyokat láttam.
Nem hittem el, hogy a rémület hangjai láthatóak és színesek.
Kígyók zöldben. Gyöngy karkötőben, a szív kamráiban rejtőznek.
Üres sörösüvegek óramutatóként forognak az éji szélben.
Alvó zsák vagyok egy fémpadon.
Lépegetnek a legóemberek.
Kőlépésekkel.
Visszasírják a könnyeket magukba.
Magzat-tavasz decemberben.
Boldogság fogvár íny sánccal, csordogáló nyállal telt vizesárokkal.
Élénken, ahogyan a szabadság ideggörcse ráng.
Szemben, valódi kudarc narancssárga mellényben.
Reszketsz a magány kormos tüdejében.
Szoldepot szívnak, ananászdarabkás savat szülnek, soha nincs szájuk.
Hívásra születtél, tagadásban élsz, lényegtelenül halsz.
Nem kellett volna elfogni az ördögöt, nélküle értelmezhetetlen a bűn.
Magyarázok a térkép appnak,
de nem érti a részeg halandzsát,
kocsmába visz ölelésed helyett.
Az üres vonat végül barátkozni kezd,
forró sóhaja elringat,
bóbiskolva hagyom,
hogy megerőszakoljon
egy vészfék-kar.
Ha élnék, biztosan jönne egy marabu fejű árnyék és csőrével megkocogtatna.
A képletből kiveszem a félelmet, helyére gyűlöletet írok és működni kezd.
Fáj a fejem, ököllel kongatva sem működik,
cigarettát adok neki,
nassoljon valami ártalmat
a sok rossz állagú, emésztetlen tekintet után.
Kényelgés vörösbársony válladon,
a járomcsont mögött bujkáló savanyú erő
megszorozza a tekinteted. Kellemetlen,
fülrágós hideg zülledt alánk, jó volt nem legalul ébredni.
A kék, piros, zöld és zárga karácsonyi ledek
akasztott kutyaként lógtak a Mad Squirrel ablakai mögött.
Az öngyilkosság értelmetlen cél,
úgyis meghalok, ez megnyugtató kibúvó mára.
A napok összetapogatták egymást a paplan alatt,
megható volt az ájulás után reggel érzékelni
a valóban létező arcélemet.
Hogyan múlik az örök? A géz alatt tovább
vérző vágás olyan mint a mosolyod.
A st albansi katedrális harangja a bokrok közt talált,
helyettem szégyenkeztek a templom falai, rajtam röhögött a Hold.
A végleges dolgok gyakran jelzés nélkül törnek ránk,
bőröndbe rakják az együtt-évek összegzett fájdalom egyenlegét,
majd kampóra akasztanak mint egy jól brandelt, márkás sapkát.
A nevetés ibuprofent nyeletett velem,
lassan csúszó kúpok pörkös gyomorszájon át,
lejjebb, ahol a savas közeg nem ultimátum, inkább zsoltár.
Az intelligencia állattá morzsolta a kicsinyítő képzőimet,
végül rámorogtam, arrébb lépett, de a távirányítóval néha újra villany-sokkolt.
Gina szemei cicát játszottak a könyvek között,
három inchnyi mezőt engedtek a férgeimnek,
behajtott sarkak mögé üzenetet sírtam.
Nincs válasz a teremtés lényegéről,
dadogva újra s úja olvasom a neveket,
melyeket itt hagyott a múlt,
hogy az emlékezetnek gúnyolt kényszer jól
válaszolhasson a fel nem tett kérdésekre.
Az utca végén a fények alsónadrágban futkároztak,
a fák árnyékain csimpaszkodva visszafele ejtve huhogták a nevünket.
Újra szétoszlott a karok közé zárt vigasz,
Pink Floyd lakodalmas slágeraira vonulva
szorongást oldott a részegség vajpuha rekeszizma.
Pontosan kimért zavarosan rugózó áldás,
csendben rágja koszos körmeit, szíkál,
köpdös és végbeléből előhúzza
fotorealisztikus portrédat.
Az inszomnia nem hagyja,
hogy ok és okozat összekoccanjon,
engedi a véletlent uralkodni,
előnyt kovácsolva
a posvadás penészrajzából.
No comments:
Post a Comment