aludnék, de nem tudok, két óra múlva indulok a vonatra, megyek Manchesterbe, egy adópapír miatt, amit el kell intéznem, közben megnézem C., N.-t és holnap visszamászok, és lehet, hpgy veszek egy kék zakót és néhány inget, április végén elutazok Magyarországra, meglátogatom a szüleimet Szlovákiában és ha G. szeretne látni, akkor az lenne a legszebb ajándék
utána vissza és május elején kezdek az új helyen, új rabszolgaság
valami olyan lenne jó, amilyen a szabadság leginkább plasztikus illúziója, vannak pillanatok amikor ki tudom tapintani a szabadság lényegét, például egy hajnali futás nyolcadik kilométerénél, néha érzem, hogy senkinek nem tartozok se magyarázattal, se bűntudattal, se mással, aki szeret az így szeret, aki pedig nem az nem, és G. így szeret, elfogad ilyennek, tudom, mert velem marad annak ellenére, hogy rossz ember vagyok

ki a rossz ember? nem tudom, én csak magamról írok, annak érzem magam, annak ellenére, hogy soha nem ártottam senkinek, mégis rossznak tartom magam, mert a bűntudatom miatt gyakran cselekedtem másképpen, mások kedve szerint és nem úgy, ahogyan én akartam, ha nem lettem volna rossz ember, akkor csak azt tettem volna amit helyesnek gondoltam.

tegnap volt az utolsó munkanap a héten, most négynapos munkaszünet lesz, nagyon sokan leihatták magukat tegnap és ma hajnalban, mert egész éjjel szirénáztak a mentőautók a Waterloo Road-on és egy helikopter is itt körözött vagy egy órán keresztül, közben meg a Waterloo Station hangosbemondója is valamiféle bizarr hangokat adott ki, egészen hangosan és a nyitott ablakon át bejött minden zaj és itt keringett körülöttem, bámultam a fényeket a redőnyökön át, hogy vajon én lehettem-e az, vagy valami más, ez nem a válasz, ez a kérdés

tegnap hajnalban láttam egy rendőrségi akciót futás közben, a Blackfriars Road-on futottam már egészen közel a hídhoz, már messziről láttam a szirénák kék fényeit, az egyik buszmegálló mögött egy test volt letakarva és körülbelül 10-12 rendőrautó volt ott, a terület körbe volt kerítve rendőrségi szalaggal és a rendőrök a szemtanúkat hallgatták ki éppen, nagyon szomorú volt és félemetes is, később fogok járni futni, félek hajnalban, a sok lerészegedett ember még öt körül is az utcákon kóborol és bár a legtöbbjük ártalmatlan, sajnos nem lehet tudni, hogy melyikük nem az és dob utánam egy üveget, vagy késel meg, emlékszem, hogy Budapesten is féltem olykor, volt, hogy a Margit-szigeten részegek megkergettek és Manchesterben is történt hasonló, egyszer East-Didsbury-ben a Cineworld előtt utánam futott két részeg, de gyorsan lemaradtak...a hajnali futás néha veszélyes a sok észveszett, agresszív részeg ember miatt. London jó hely, de mivel a belvárosa hatalmas és iszonyú sok ember szórakozik itt, ezért nagyon érdekes tud lenni hajnalban, hétközben nem félek, de a péntekről szombatra és a szombatról vasárnapra virradó hajnalon inkább nem futok

lassan készülődök, másfél óra múlva indulok az állomásra, a Euston-ról megy a vonatom, még át kell oda metrózni viszek könyveket az útra és veszek a Pret-ben valami salátát, mert a vonaton bár vehetnék kaját, de csak szendvicseket, azt meg inkább nem...

még tornázok egyet, zuhany és készülődés

vajon mit jelent a "nem félni"? fogalma. ezen gondolkodok...hogy a bátorság mennyire viszonylagos és a vakmerőség és a bátorság miben különböznek és hogy a bátorság az harsány-e, vagy csendes? vagy a csendesből válik harsánnyá, esetleg forditva, meg, hogy van-e értelme, nem vagyok benne biztos

a bátorság szerintem - illetve az a bátorság amire én gondolok, a nyugati társadalmakban nem annyira nyilvánul meg, az én általam bátorságnak nevezett dolog inkább csak az elnyomó rendszerekben jön elő valakiből. Az általam bátor-nak nevezett ember soha nem lesz kiszolgálója egy diktatúrának, inkább vállalja a számkivetést, vagy a büntetés egyéb formáit: ők az igazán bátrak és ők a kevesek akik miatt érdemes valamennyire hinni az emberi jóság létezésének a lehetőségében

behallatszanak a rigók

Aláírtam a szerződésemet, május elsejével kezdek az új helyen, közben azon gondolkodtam, hogy már elképzelni se nagyon tudom, hogy bármiféle stabilitás legyen az életemben, szinte minden változik, mozog.
Eszembe jutott néhány emlék mindenféle állásinterjúkról, ahol olyan emberekkel találkoztam akik hosszú évek óta ugyanott dolgoznak, szinte kivétel nélkül, kortól és nemtől függetlenül volt bennük egy nagyon hasonló, túltengő magabiztosság, egyfajta felsőbbrendűségi tudat, indokolatlan biztonságérzet, ezek belőlem teljesen hiányoznak, mert mindig látom a saját kiszolgáltatottságomat, a bizonytalanságot, mivel nagyon sok helyen dolgoztam már, ezért pontosan tudom, hogy egyetlen cég sem különleges és főleg nem ad státuszt, valódi biztonságot és nem érdemel sem lojalitást, sem különleges figyelmet. Úgy tűnik, hogy sokan, akik hosszú ideig dolgoznak egy helyen, néha elkezdenek a céggel azonosulni és úgy viselkedni mintha valamiféle berendezési tárgyak lennének, mintha egy buborékban élnének, viccesek nagyon.
a The Guardian-ban megjelent egy cikk arról amiről itt írtam már a műanyag szeméttel kapcsolatban, a kedves szerző a kormánytól várja a megoldást, végül is...azon mosolygok közben, hogy micsoda hisztit csaptak amikor bevezették, hogy a nagy áruházakban a műanyag szatyorért díjat számolnak fel...egyrészt, másrészt pedig szinte minden műanyagba van csomagolva, persze nem kétlem a jó szándékot és azt sem, hogy ne sikerülhetne megoldani ezt...de valójában ez csepp a tengerben, mármint ha sikerülne péládul Nagy-Britanniában a műanyag szemét által okozott szennyezést csökkenteni, de nem fog sikerülni szerintem.
lassan elindulok futni, még negyven perc

pirosas lazúrral bevont szürke felhők,
az ablak előtt fa ágain szürke mókus,
te valahol nagyon messze bandukolsz,
a homlokom redőnye a lélegzésemnek,
a fogsorom összeszorítva altataja a belül
megdagadt bánat minden szeletkéjét,
nem tudok úgy tenni, nem tudok lélegezni,
látom a sétádat, ahogyan a kellem
hajóvá varázsolt csípőd fölött lebegteti
a reménység és a pompa rejtőzködő
és egyértelműségre alkalmatlan ritmikus
puffogását, belül kuporog, ott dörömböl
nem hagyom, hogy zuhantában sikolyból
virágcsokrot kössön a remegő kora reggeli
összesóhajtásnak, csak félig hunyori
szemmel nézek oda, mert a távolság elrejt,
másképpen kell látni a sétádat, mélyből
felhúzott sós patakkal hűtőtt, ujjakkal
nem tapintható szellőkunkorba sodrott
ballagóm, majd megállsz és a közömbösséget
elfedve, a külvilágnak rajzolt mosolyt
biggeszt zöldvizű tavaid alá az élet,
én láthatatlan és érezhetetlen távolból
csak a halk, rejtett sikolyt észlelem
ahogyan visszafordul, mielőtt megszületne
nehogy sebet vágjon a csapdosó komor létbe
és szempillám legyezni próbál, kézfejcirógat
kialtatni a térből: egy másikba ahol minden
ami amabban mozog és üvölt: ebben csak díszlet
és a csend, ami amott rejtett, itt elringat
és összeérinti azt amit a távolság meggyilkolt.

Fura a történelem, gyakran elviselhetetlen késztetést érez az ember, hogy miután kiderült valami történelmi objektumról, hogy nem volt épp fedhetetlen, akkor mellőzve a valóságot, a józan észt és a tényeket, abban higgyen amiben addig hitt. Hiába szembesült valami olyasmivel ami egy belső szobrot döntött le benne, vagy egy addig hősnek, nagy művésznek, nagy embernek vélt - sok esetben túlértékelt, idealizált embert helyezett más megvilágításba: ezt mellőzve makacsul tovább higgyen valamiben ami nincs.
Más esetben, pedig van olyan, amikor az ember igyekszik egy általa nem kedvelt történelmi kort, személyt, vagy egy eseményt olyan fényben feltüntetni, amivel alátámasztja és kiemeli annak negatívumait, akár a tények elferdítésével is.
Mindez azért van, mert félünk. És itt most egy hosszas felsorolás következhetne a félelmeinkről, az egzisztenciális félelmekről, a külső és belső tapasztalásaink elvesztésétől, hogy nincs több támpont, hogy másoknak is lehet igazuk, rettegünk attól, hogy egy fiatalabb generáció okosabb (pedig okosabb), hogy - egyszóval félünk.

Ez arról jutott eszembe, sokan a közelmúltban indult "me too" mozgalmat szélsőségnek bélyegzik, sőt egyenesen szélsőbalosnak, boszorkányüldözésnek stb. próbálják beállítani, mert képtelenek megérteni a lényegét, képtelenek elviselni a bennük lévő belső szobrok ledőlésének a lényegi részeit és viselkedésmintáink viszonylagosságát és ezért inkább áldozatot hibáztatnak, csúsztatnak stb. Ez nem véletlenül jutott eszembe. Egy művészhez van köze, akinek a munkáit sokra tartottam (Egon Schiele), de az utóbbi időben nagyon sok kritika érte őt amiatt, hogy kiskorú lányokról rajzolt meztelen és pornográf képeket, amiért végül börtönbe is került. Hogyan kellene ehhez viszonyulni? A dolog meglepően nehéz. Lehetne írni, hogy könnyű, de nem az. Ugyanis az ilyen esetekben az ember hajlamos a Benne Élő Szobrot a hétköznapi valóság fölé helyezni, mivel az addigi olvasmányélményei, hitrendszere, értékrendszere olyan előzményeket hozott létre a tudatában, amelyeket nagyon nehéz felülírni, vagy megváltoztatni. Ebben a konkrét esetben a legjobb ha valaki úgy teszi fel magában a kérdést, hogy "Vajon én örülnék annak, ha a tizenhárom éves lányomról Egon Schiele pornográf rajzokat készítene?" Erre mindenki válaszoljon magának őszintén. Nálam a válasz az volt, hogy "Nem, nem örülnék." És ennyi. Innentől kezdve a dolog könnyű, gondolná az ember, de nem, mert az emberi agy torzít és előhozza a "történelmi lépték" és a "nagy művész" mitikus szerepköröket és szerepjátékot és elkezdi mentegetni a menthetetlent.
Ez csak egy példa volt, de ez a játék szinte bármilyen olyan személlyel eljátszható, akinél felmerül, hogy olyan dolgokat is tett, amelyekkel másoknak rosszat okozott. Így működik az emberi tudat, a Bennünk Élő Szobrok ott állnak a helyükön és nem akarjuk őket ledönteni, mert attól félünk, hogy az igazság elveszi az általuk nyújtott szellemi biztonságot, hitet meg szellemiséget stb. stb.. Vagyis az önbecsapás sok esetben kívánatosabb mint a valóság elfogadása. Gondoljunk csak arra, hogy mennyien rajonganak olyan emberekért, akik mások halálát, tömeggyilkosságokat, erőszakhullámokat okoztak és most nem emelek ki senkit, pedig a vallási hiedelmek vezető figurái, az uralkodók és hadvezérek nagyobbik része ilyen.

De mint legfelül írtam: a történelem fura dolog. Nem szabadna hagyni, hogy személyesen érintsen bennünket egy-egy történelmi dolog (az se ami érint bennünket, elődeinket stb.), egy-egy művészettörténeti dolog. Egon Schiele nyilvánvalóan fantasztikusan rajzolt és csodálatos grafikákat készített, de másrészt olyan dolgokat is csinált amelyeket nem lehet és nem is kell elfogadni. És itt elérkeztem a lényeghez. Érjen-e posztumusz retorzió emiatt egy művészt? Dobjunk-e ki embereket a történelemkönyvből? Vágjunk-e ki fotókat albumokból? Erre meglepően könnyű válaszolni és a válasz elégg punk-os. Nem kell szobrokat építenünk magunkban, nem kell "történelmi" jelzőket aggatni emberek nyakába, nem kell misztifikálni és "Bennünk Élő Szobrot" faragni senkiből. És akkor könnyű a helyzet, nem lesz mihez ragaszkodni és nem kell semmit ledönteni magunkban, ha valamiről kiderül, hogy más mint amit eddig tudtam róla, akkor egyszerűen elfogadom. Nem kell megbélyegezni, múzeumból eltávolítani, nem kell albumból kivágni, nem kell posztamentum-ot építeni senkinek. A történelembe veszett emberek éppen olyan esendők voltak mint a mai emberek, de ezt nehéz elfogadnunk, mert valami fura oknál fogva sok esetben azt képzeljük a múltról, hogy az más volt mint a jelen. Pedig nem. Soha semmi nem volt más. Ma is vannak hősök, kiemelkedő elmék, a múltban is voltak, ahogy kétértelmű, negatív emberek is vannak, ahogy azelőtt is. Miért kellene ennek másképpen lennie? Én az ítélkezést és a legendákat is meghagyom másoknak, nekem mindkettő túlságosan torz.

Erről most a The Dead Kennedys nevű punkzenekar néhány dala jutott eszembe, ők nagyon sok dolgot hajszálpontosan megfogalmaztak a szövegeikben, szarkasztikusan, őszintén és tele iróniával, érdemes hasonlóképpen őszintének lenni. Persze a punk nem túl szofisztikált. Mosoly.

Dead Kennedys - California Über Alles


Negyven perc múlva elindulok futni, most indulatvezérelt futás lesz, a tegnapi stresszes napot kellene valahogy nullává simítanom magamban. Az egész napos hajtás után este lenyomtam egy interjút, ami végül is szerintem pozitív lett, de nem hiszem, hogy engem választanak. Ha esetleg mégis, akkor szerintem váltok. Zavaros az én világom.

Bedigitalizálták a Müncheni Arany Zsoltárokat, amely 1200-1225 körül készült. Sok lapja aranyozva van és nagyon sok gyönyörű képi ábrázolást tartalmaz az Újszövetségből és a szentek életéből. Ha érdekel, akkor az egész innen letölthető PDF-ben. Ezt nézegettem hajnalban.

Leveleket gyűjtöget a szél, görgőkön
húz maga felé az előre, nem akarom
látni a bolyongás szögét, oldalról
kukkolom a járdaszegélyt, talán zsilip,
előtte a tér a tenger, bokámat
sepregető hullámok, csillámló
tükröződésben a sétám álma vagy,
bolyongok oda nem érve, mi nincs
jelölve, nincsen vége: mert azt
sem tudom merre vagy, ha lennél
megtalálnálak, hogy átjutva a
tömegen, valami reményke fátyol,
de nincs anyaga a vágynak, hiszen
csak ez a lebegő magányos kóborlás,
ez a végtelen keresés, a kényszer
séta, hogy eljutok egy szegletre,
ahol háttal ülsz, megfordulsz
integetve, hogyan kuporodna össze
a két képzelet, de jaj, csak a
tátogás marad és a hús ki magában
lépeget, bolyongva másik részét
hajtva a magányos tereken,
összeszorult utcák lejtőin,
talán örökbe szabva, céltalan
tudat nélkül könnymadár, olyan
mely már nem tudja miért sír,
mit az amit keresett de nem talált.

A University of Cincinnati egyik professzora, Tomasz Stepinski készített egy interaktív térképet az ember okozta klímaváltozás hatásairól, melynek a ClimateEx (Climate Explorer) nevet adta. A térkép 50 000 meteorológiai mérőállomás adataira épül és lehetővé teszi a klímaváltozások adatainak összehasonlítását földrajzi helyhez kötve. A térképet itt lehet megnézni. Érdemes elolvasni a használati útmutatást, mert nem egyszerű használni.
Nagyon érdekes kutatási anyag jelent meg a Nature magazinban, ami az AI fejlesztésekre is hatással lesz... A kutatás szerint az agyunk sok esetben teljesen másképpen tanul mint azt eddig gondoltuk. A kutatás egyik fő eredménye, hogy a tanulási folyamat sokkal gyorsabban és teljesen másképpen történik a dendrites-ben (ez a neuronok egyik része). A teljes tanulmány itt olvasható. Még csak átfutottam és elsőre keveset értettem belőle, de itt össze van foglalva a lényeg.
Megjöttem futásból. 12,2 km egészen jó idővel.

Nehéz a megértés, a másik megértése és szempontjainak a feltárása, befogadása. Lenne mit tanulni a angoloktól... Nekem is nehezen megy a vita például, mert gyerekkoromban nem tanultam vitakultúrát, később próbáltam elsajátítani és a mai napig igyekszem fejleszteni. Az angol kultúrából sokat lehet ezen a téren tanulni, van néhány nagyon eltérő sajátosság. A személyeskedés hiánya például. Nagyon sok eltérés van aközött amit otthonról magammal hoztam és amit itt tapasztalok, van mit tanulnom.

Vonyó József "Egy ​monolit rendszer árnyalatai" című könyvét olvasgattam amiben találtam egy részt a magyaországi német kisebbség önszerveződéseinek a nehézségeiről a Rákosi-korszakban, ahol a magyarországi németek kollektív bűnösként kezelését a Rákosi-korszakban olyan propagandára építették ami a "magyar társadalomban régóta meglévő, s több okra visszavezethető németellenesség"-re épült. Mindez 1947-49-ben történt, tehát a mi kultúránknak a gyűlölködésre és bűnbakkeresésre kihegyezett része, miután 1943-45-ben több mint félmillió zsidó magyar nemzettársát a halálba küldte, "fogta magát" és kollektíven a német nemzetiségű nemzettársaikat okolta mindenért. Mert velük szemben is...ellenszenvet éreztek. És kivel szemben nem? Már csak mert roma holokauszt is volt Magyarországon...a romákkal szemben is ellenszevet érzett a magyar társadalom többsége. Kérdezem én...micsoda kultúra a miénk? Honnan ez a sok gyűlölet a másság iránt? Mi az oka? Honnan ez a dölyf? Ez az ostoba vakság és gyávaság?
Tehát...Rákosi rendszere a fent említett németellenességet kihasználta és bűnbakot csinált a német nemzetiségből, jogfosztó intézkedésekkel alázva meg őket, arra kényszerítve emberek tízezreit, hogy elmeneküljenek Magyarországról. Így megint nem kellett szembenéznünk a bűnökkel amelyeket elkövettünk a zsidótörvényekkel, majd a zsidó magyarok elhurcolásával, meglett a bűnbak.
Az 1941-es népszámlálás alapján az akkori Magyarországon 303 419 ember vallotta magát németnek. Ez a szám 1949-re 22 495 főre csökkent. Felfoghatatlan.. A jogfosztó intézkedések hatására több mint 160 ezer német nemzetiségű magyar menekült el, 76 ezer körüli német nemzetiségű magyart pedig deportáltak kényszermunkára, mindezt 1946 és 1948 között.

Vagyis... a mi kultúránk egy nagyobbik része 1943 és 1948 között eltüntetett a saját nemzettestéből úgy 7-800 ezer embert, ebből százezreket meggyilkoltak koncentrációs táborokban, százezrek pedig a jogfosztások miatt elmenekültek. A politikusaink többsége, a történészeink egy jelentős része és a magyar többségi kultúra pedig azóta sem néztek ezzel szembe. Annak idején sokan fogták magukat és beültek a legyilkoltak és elüldözöttek házaiba, elvették a földjeiket, vagyonukat és úgy tettek mintha mi sem történt volna és a mai napig is úgy viselkednek mintha ezeket a bűnöket nem mi, hanem valamiféle űrlények követték volna el.
És ha már itt tartunk, akkor megemlíteném azt, hogy 1956-58-ban a forradalom után még a meglévő, szabadságszerető értelmiségből és munkásságból újabb 200 ezer fő menekült el. Tehát mindent összeadva, a mi kultúrkörünk 1943 és 1956 között egymillió körüli ember megsemmisítéséhez és elüldözéséhez adott szellemi tápanyagot a bűnbakképzésével és a szolidaritás teljes hiányával. És ennek a nagyobbik része olyan ember volt, amely a leginnovatívabb, legnyitottabb, legtanultabb rétegbe tartozott.

És nincs szembenézés. Semmivel. Az van, hogy a legöbben hazudoznak. Szomorú. A múltunk rendebetétele a lelkeben fontos lenne, a szembenézés fontos lenne, mert ezek nélkül nem lesz soha rend a fejekben, a múlttal való őszinte szembenézés elmaradása az oka többek között annak is, hogy nincs és soha nem is volt belülről, a kultúránkból fakadó, mondhatni "belső késztetésből" kialakult demokráciánk, amelyben a másik véleményen lévő emberi lény nem ellenség, hanem vitapartner, ahol van egy közmegegyezéses emberiességi minimum, ahol senkit nem lehet kirekeszteni a nemzettesből csak amiatt mert mást gondol a világról. Soha nem volt ilyen demokráciánk és én semmi esélyét nem látom a kialakulásának a közeljövőben.

Mi ma is ugyanazt játsszuk amit 1943 és 1956 között, vagy előtte és utána is, azóta is. Emiatt van az, hogy péládul 2014 után a magyar kormány olyan hatákonyan tudta a gyűlöletet szítani a saját gyártású propagandájával a civil szervezetek, menekültek stb. ellen. Hátborzongató ez az egész.

Igazából nem kellene ezzel foglalkoznom, csak elszomorít, hogy a mai napig mennyi hazugságot hordanak össze az emberek ezekről...mentegetve a menthetetlen dolgokat.

Lassan indulok futni, mára esőt jósoltak, de tévedtek. Aminek örülök.

Vasárnap. Unalomsziget? Talán nem. Remélem sikerül lefutnom azt az adagot amit mára terveztem. A Blackfriars Bridge-en futok át most is, de nem térek azonnal vissza a Westminster Bridge-nél, hanem elfutok északnak, megkerülöm a St James's Park-ot, lefutok a Lambeth Bridge-ig és ott jövök vissza Temze parton, remélem így összejön a 10 kilométer, ha nem, akkor visszafutok a Temze mellett a Blackfriars Bridge-ig és ott jövök vissza ahol elindultam.

Ma állították át az órát, várnom kell még, mert még sötét van és vasárnap jobb későn indulni, hogy a hazafelé tartó részegeket elkerüljem.

Délelőtt elsétálok a Saatchi Gallery-ba, ahol új kiállítások nyíltak, "known unknowns" címmel. Utána elsétálok a céghez ahová hétfőn megyek interjúzni, elvileg 5-10 perc séta a helytől ahol lakok.

Vissza a természetvédelem témaköréhez. 2018 március 22.-én jött ki egy ENSZ jelentés, amely felett egy kicsit elsiklott a világsajtó. Igaz, hogy a The Guardian és a Reuters is írt róla, de eldugott helyen, pedig a címlapon minden nap a természetrombolásról szóló cikkeknek kellene lenniük az egész világsajtóban, nem is értem, hogy a sajtó miért politikusokkal, meg politikai szappanoperákkal rakja tele a címlapot... hagyjuk. Vissza a jelentéshez.
Teljesen értelmetlen persze, hiszen semmi nem fog történni a hatására, de én azért próbáltam összegyűjteni róla mindent. Az eredeti hírt a Reuters-on olvastam, itt. Az online média egyik logostobább, legidegesítőbb szokása, hogy nem linkelik be a forrásaikat... Írnak egy cikket egy jelentésről, de a cikkben nincs egyetlen hivatkozás se a jelentésre. A The Guardian is írt róla, ahogy említettem, de természetesen ők sem rakták be a jelentést linkelve. Dühítő. A Goolge keresője meg nem találja...ilyenkor tudnék káromkodni. "Mi a faszért nem lehet a kurva linket belerakni a szövegbe, ti agyhalott seggfejek!" - kiabálnám nekik, de nem teszem. A BBC is írt a jelentésről, de persze abban sincs link. Ez szánalmas... A France24 a Reuters cikket másolta, természetesen link nélkül....
Az EurekAlert volt az egyetlen sajtótermék, amelyik teljesen részeltesen, linkekkel szakszerűen lehozta a jelentést. A cikkükben nagyon szépen összefoglalták az egészet és a cikk végén az eredeti jelentések is elérhetőek az IPBES honlapján. A jelentést ugyanis az IPBES készítette, amelyik tényleg az ENSZ-hez kötődik. Szóval a sajtóban helyesen írtak mindent, csak nem értem, hogy miért nem lehet forrásokat rendesen belinkelni...az internet "hypertext" alapú, a lényege a hivatkozás... Csak ugye a nagy online lapoknak van egy olyan íratlan szabálya, hogy csak önmagukra linkelnek. Önzés. Kicsinyes szarrágók.

Az eredeti jelentések itt találhatók meg. Az Európáról és Közép-Ázsiáról szóló jelentés meg itt. Jó olvasgatást. Az egész anyag szakszerű, teljesen szakmai, nem könnyű olvasmány. Ugyanez az anyag elkészült Afrikáról is, az itt érhető el, az Amerikáról készült jelentés itt, az Ázsiáról és a Csendes-óceánról szóló pedig itt érhető el. Jó nem? Egy órányi nyomozásomba került, hogy ezeket megtaláljam... A természetvédelemnek kellene a legfontosabbnak lennie, minden hírportálon ezeknek kellene a címlapon virítania, ehelyett úgy kell egy órás nyomozás után előhalásznom őket. Elképesztő....

A tartalma a jelentésnek úgy foglalható össze, hogy tragikus. Amit művelünk a bolygónkkal az körülbelül olyan mint amit az élősködők csinálnak a gazdatesttel: teljesen leélik, kiszipolyozzák és tönkreteszik. Mi is ezt tesszük a bolygónk élővilágával. Az egész bolygó helyzete tragikus. Aki nem akarja elolvasni a hosszú, tudományos igényű jelentéseket, annak a fent linkelt cikkek bármelyike összefoglalja a lényeget.

karcolások a laptopom szélén, bolygófelszín, csak erőtlenül éreztetni a szeretés hálóját

a költészet félig öntudatlan, félig nagyon tudatos, mintha egy őrült akarna racionális döntéseket hozni, vagy egy túlérzékeny elme próbálna keményen fellépni, ellentomdások, innováció

csak a világból a benyomások, foltokban megmaradt remény, valakinek a szeretete, valakivel táncolni, mi marad és mi megy, mi fontos és mi szükségtelen

egy levél az adóhivatalból, a munkaadóm összebaszta az adataimat, mérges vagyok, most töltögethetek űrlapokat, mehetek a postára, mindezt egy barom miatt aki úgy spórol a cége költségvetésén, hogy nem alkalmaz HR-est, hanem maga csinálja, aztán én meg harcoljak helyette az adóhivatallal, seggfej? az.
hétfőn lesz egy interjúm, végre egy cég ami érdekel, egy orvosi diagnosztikai rendszert fejlesztenek háziorvosoknak, az NHS támogatásával, ha kapnék egy ajánlatot akkor azonnal felmondanék és nem leszek jó fej, lelépek egy hét után

nem tudom mi tartozik hová és kihez, az ott elöl az én lábujjam, tegnap pedikűröztem, szeretem ha szépek a végtagjaimon a körmeim, utálom a testszőrzetet magamon, ha lenne egy kivánságom, akkor szőrtelen lennék, kivéve a lábaimon, szeretem hogy nem csupasz a lábam, a hajam is meghagynám, de minden máshol szőrhullás lenne

szakállat nem növesztek, most egy ideig divat volt, mindenki szakállat növesztett, egyenszakállas egyenemberek, szerencsére Londonban már túljutottak ezen a divathullámon, egyre kevesebb szakállas divatmajmot látni, egyszer nekem is volt szakállam, úgy 15-16 évvel ezelőtt meghagytam, de sajnos nem marad fotóm róla, utáltam, kényelmetlen és folyamatosan azt éreztem, hogy piszkossá tesz, két hét után levágtam

ma egész nap pihenni fogok, holnap egy hosszú, lassú futást csinálok reggel, egy olyan igazán fárasztót

közben megjöttem a postáról, olyan idő van, mintha ősz lenne, varjak kárognak az ablakom mellett, egészen közel, látni nem, de hallani igen

a Voina nevű orosz művészcsoportról olvasgatok, valamelyik nap írtam a Pussy Riot egyik új klippjéről (amit nem értek miért, de nagyon sokan olvastak...kb. 10x annyian mint egy átlagos bejegyzést ebben a blogban), amiben a jelenlegi oroszországi politikai rendszert kritizálták, ehhez a csoporthoz ők is kötődnek, konkrétan két tagjuk (Nadezhda Tolokonnikova és Yekaterina Samutsevich) is a Voina (magyarul "háború") tagja volt, vagy ma is az, ezt nem tudom.

Fogalmam sincs, hogy miért érdekel ennyire az orosz kultúra, talán mert nagyon progresszív, persze csak az a része ami kerüli az állami propagandát és ez nem csak mostanra igaz, már a cárizmus alatt is így volt, meg később Lenin, Sztálin idejében, majd az azt követő szovjet korszakban és most Putin elnöksége alatt is. Evidencia.

Szóval a Voinának voltak érdekes performanszai, például az egyik első akciójuk egy punk koncert volt 2009-ben amit egy moszkvai tárgyalóteremben adtak elő, konkrátan megszakították egy rendező tárgyalását, úgy hogy berontottak a tárgyalóterembe és ott úgy mutatkoztak be, hogy ők a "Fasz a Seggben" ("Dick in the Ass") nevű punkbanda és megzavarták a tárgyalást. Ha érdekelnek fotók, akkor itt nézehtsz róla képeket. A képeken ha jól látom, akkor ezen a koncerten a Pussy Riot egyik tagja is ott volt. A szám címe amit a Fasz a Seggben elő akart adni "Emlékezz erre minden rendőr és faszfej" volt - nagyon szabad fordításban.

A Voinának volt olyan akciója is, hogy a jelenlegi, moszkvai titkosszolgálat egyik épülete előtti felnyithatós hídra egy nagy stilizált péniszt festettek és ha a híd felnyílt, akkor az épületben dolgozók pont ráláttak és azt a nagy fehér pöcsöt nézhették.

Szóval amikor Oroszországról beszélünk, akkor jó tudni, hogy ott is vannak olyanok akik nem tapsolnak az épp aktuális autokráciájuknak, ebben a blogban már sokszor írtam ezekről, még Sztálin alatt is voltak olyan emberek akik nem fogták be a szájukat és ma is vannak, meg lesznek is és nem csak Oroszországban természetesen.

Persze nálunk, a mi kultúránkban is akadnak nagyszerű emberek, akik nem félnek - minden korrban voltak ilyenek. Még Horthy alatt is voltak akik ellenálltak, de nálunk nagyon más minden, nálunk ugye Horthy-t a szélsőjobboldal a mai napig mosdatja, mert képtelenek szembenézni a saját becstelen és aljas múltukkal, Horthy egy gazember volt, amint hatalomra került 1920-ban, Magyarországon meghozták a világ első zsidótörvényét...még a nácik előtt majdnem két évtizeddel, a neve "numerus clausus" volt, ezt 18 évvel Hitlerék zsidótörvényei előtt fogadta el a magyar szélsőjobb nagy kedvence.
De Horthy korrupt, antiszemita és urizálós korszaka előtt is voltak bátor emberek, még az olyan velejéig lealjasult, gazember rendszerben is, mint a tiszavirág életű "Magyarországi Tanácsköztársaság", aminek a bűnei szinte csak a nyilasokhoz és később Rákosi Mátyás borzalmas rendszeréhez hasonlíthatók.

Nem tudom...eléggé elszomorító, hogy mi magyarok, közösen, távolról szemlélve a múltunkat...csak ilyen elnyomó rendszereket tudtunk látrehozni... az 1800-as évek első felében még jobbágyság volt, utána a Tanácsköztársaság vérszomjas rendszere, majd Horthy korrupt, urizálós, antidemokratikus világa, azután a nyilasok rémtettei, majd Rákosi személyi kultusza és totális elnyomása, Kádár szürke, punnyadt és agymosó diktatúrája, majd a rendszerváltás környéki rablás, maffia és gengszter rendszer, ahol bűnözők és szerencsevadászok voltak összefonódva az állammal, majd Orbán agyzsibbasztó, gátlástalan illiberális autokráciája... Ennyi. Ez az újkori történelmünk. Nevessek vagy sírjak?

Van ebben akár csak egy-két év amire büszke lehetnék? Nincs. Őszintén nincs. Egy se. Nulla évnyi saját demokrácia. Talán az a két év amikor az 2010 előtt talán másfél évre szakértői kormánya volt Magyarországnak, talán az volt valamennyire európai, de az ebben a fostengerben ez gyakorlatilag semmi.

Itt tartunk ma és a (volt) nemzettársaim (mivel én már nem vagyok magyar) többsége semmit nem tanult a történelemből. Ugyanaz megy körbe-körbe, elvtelenség minden szinten. Ma a magyarországi "demokraták" a kisebbik szélsőjobbos pártot is elfogadható szövetségesnek tartják, csak hogy elzavarják a jelenlegi autokrata rendszert. Nem fogják fel, hogy egy demokrata soha, de soha semmilyen körülmények között nem szövetkezik szélsőséges erőkkel. Soha. Inkább emigrál - mint Faludy vagy Márai. A szélsőjobb mindig elvtelen és gazember és soha nem a nemzet érdekét nézi valójában. Báránybőrbe bújt farkasok. Akik EU-s zászlót égettek még néhány éve, meg akik zsidókat akartak listázni a parlamentben azokból soha nem lesz demokrata.
Van olyan magyarországi értelmiségi aki egyenesen elvtelenségre buzdít...cikk itt. A véleményében összemos dolgokat, csúsztat, csak hogy alátámassza a véleményét. Ez a szellemi szint ma általános. Abban egyébként igaza van, hogy el kell menni szavazni, de ez közhely, nem bölcsesség. Meg olyanokat is ír, hogy "„A magyar demokrácia egyik legnagyobb problémája mindig az volt, hogy a reformokat és a modernizációt általában egy szűk elit próbálta keresztülverni a társadalmon." Már csak azt szeretném tudni, hogy mi az a magyar demokrácia? Én nem látom...sehol. Valószínűleg a rendszerváltás utáni korszakra célozott vele, kár, hogy semmiféle valódi demokrácia nem volt a rendszerváltás után, meg előtte sem. Egy demokratikus jegyeket magán viselő, valamiféle fura közeg volt, ami úgy ahogy működött... a mostani illiberializmus pedig egyenesen következett belőle.

Ennyit erről. Én nem szavazok, mert határontúli vagyok (csallóközi voltam eredetileg, de hat évig éltem Budapesten), de ha szavaznék, akkor a Kétfarkú Kutyákra szavaznék. Ők minden fenntartás nélkül vállalhatóak.

Ez megint politikus bejegyzés lett.

Sajnálom, de sok dolog bántjat az igazságérzetemet és néha kijön. Utálom a sok hazug szart amit emberek összehordanak csak mert képtelenk elfogadni a valóságot.

nem elég tágas a kies térbőr,
ablakon át szemeken ágakat eresztek,
űr-feketébe bámuló rések mögött várlak,
szétágazva: karcsapkodó madárkodás,
könyörtelennek képzelem a kegyelmet,
az épületek eprező csúcsait horzsolva,
zsinórvékonyra nyúltak fonálzó ujjaim,
magányod köré titkot horgolva éjjel,
ottfelejtett egyetlen selyemszálat markoltam,
átmászhatsz rajt: veled-magadba-tőled,
félelem-csitító szűrt csöveken keresztül,
kívülről: dobbanó, puffogó ökölcsapások,
így kongja belülről körben a teret,
elsüllyedsz képeken át, rést nyitva a bőrön,
bújva fagyos sót-levezve. A tekintet
szavakat magyarázó finom változásai,
közös kódunk a csend, pislantásból vihar,
vagy megnyugvó, egymásba merülő: folyadék és test.

"Azt hiszem, hogy lassan itt lenne az ideje, hogy..." --- legszívesebben így kezdeném, de teljsen jelentéktelen amiről írok, hiszen csak magamnak írom.

Egyszerűen idegesít, hogy a kultúrköreink nem követik a technológiai fejlődést, nem alkalmazzuk a társadalmainkat irányító mechanizmusokon belül megfelelő mértékben a számítástechnikát.
És most nem elsősorban a mesterséges intelligenciára gondolok, hanem egyszerű, hagyományos statisztikai módszerekre, egyszerű online felületekre, amelyeken belül ma már kvantumszámítógépek végezhetnék a titkosítást. De az AI rendszerek használata ma már teljesen bevett szokás, nincs benne semmi különleges, vagy ijesztő.
A technológiák tehát rendelkezésre állnak, de a kortárs politikai elitek (szerintem) nem akarják használni ezeket, mert akkor nem tudnának erőtereket kiépíteni, machninálni, csalni, ügyeskedni. Példa: minden település, minden intézmény, minden iroda, minden villanykörtéjének az életútja követjető lenne, pontosan tudni lehetne előre, hogy mikor cserélték utoljára, mennyibe került, megpályáztatták-e, ár-érték arányban a legjobb jelölt nyert-e (ezt szintén egy szoftvernek kellene eldöntenie a pályázók online kérdőíves jelentkezése után)...és ez csak egy villanykörte.
Ezer és ezer milliárdos összegeket lehetne így évente spórolni és azt a pénzt az életkörülmények javítására, oktatásra, természetvédelemre és egészségügyre lehetne költeni.
De ehelyett politikai érdekek, lobbizás, háttéralkuk döntik el, hogy az XY település iskolájában mikor és ki és mennyiért cserélje ki a villanykörtét. Ami nem okvetlenül rossz, hiszen nem minden politikus és döntéshozó csaló, de ha egy csaló és becstelen ember bekerül a gépezetbe, akkor mérhetetlen rombolást tud végezni és a világunk nem úgy néz ki mintha nem ilyen gátlástlan szociopata gazemberekkel lenne tele...hiszen gyakorlatilag ma már a politikus a szociopata és a gazember szinonímája.

Ez globális probléma, szándékosan nem említek országokat. A gond az, hogy nagyon-nagyon sokan nem hisznek abban, hogy ez működhetne, pedig ugyanezek a hitetlenkedők naponta használnak olyan fejlett technológiákat a mobiltelefonjaikon, számítógépeiken, amelyek képesek lennének egy működőképes szoftver által irányított államigazgatás létrehozására.
Politikusmentes döntéshozás, évente választott civil kontrollal. Ez lenne a neve. Mivel a gépek döntéseit természetesen szükségszerűen felül lehetne és néha kellene is bírálni, ezekből a felülbírálatokból egy AI-ra épülő döntéshozatali rendszer is tanulhatna, hogy a jövőben ne kövesse el ugyanazokat a hibákat.
Az ilyen ellenőrző testületeket egy évre kellene választani és aki egyszer már tag volt az öt évig nem lehetne újraválasztható, mivel a kortárs politikai rendszerek legnagyobb rákfenéje az, hogy a politikusok évtizedekig megélhetési politikusként tudnak létezni, bebetonozzák magukat egy-egy politikai tömörülés vezetésébe, körbeveszik magukat talpnyalókkal és gátlástalan oligarchákkal, mindenféle üzleti érdekek mentén lépegetnek előre, miközben...valójában: és ez nagyon fontos: ezek az emberek - a politikusok, elvileg tisztségviselők... A polgárok pénzéből fizetett bürökraták - és nem többek ennél. Egyszerű írnokok, adminisztrátorok, akiknek csak annyi lenne a dolguk, hogy a meglévő információik alapján a lehető legjobb döntéseket hozva úgy osszák el az erőforrásokat a társadalomban - amit szolgálnak, amit szolgálniuk kellene, hogy abból mindenkinek elegendő jusson. De...ez nem működik, egyszerűen az ember tökéletlen ahhoz, hogy döntéshozóként működjön egy állam felsővezetésében, vagy egy település vezetésében. A hatalom ugyanis torzít. A döntéseket szoftvereknek kellene meghozniuk, egy rövid időre választott, polgárokból álló ellenőrző-bizottság felügyelete mellett. Ez a bizottság nem hozhatna olyan döntést amit számokkal nem tud igazolni, minden egyes felülbírálatukat indokolniuk kellene és csakis a racionális döntések lennének elfogadva. Így nem kerülhetne sor olyan dolgokra, mint ami például teljesen normális a ma működő, politkai rendszerekben, hogy például egy választási évben a költségvetésből az adott kormány kénye-kedve szerint osztogat, vagyis valójában szavazatokat vásárol. Vagy érdekek mentén támogat városokat és nem racionalitás alapján...és még sorolhatnám.

Az államigazgatási szoftverek kommunikálhatnának egymással, így megoszthatnák az erőforrásaikat, az export-import hatékonyságát növelve, megszüntethetnék az ellenőrizetlen gazdasági tranzakciókat, csökkenthetnék a globális természetrombolást, visszaszoríthatnák a nagyvállalatok mindenféle trükkjeit - például a gyerekmunkát, az illegális fakivágást, a rabszolgamunkát, a szűretlen szennyviz kibocsátását stb.
El sem tudom képzelni micsoda lehetőségek nyílnának meg egy olyan világban, ami így működne. És nem - nem vennék át a gépek a hatalmat felettünk, hagyjuk ezt a gagyi sci-fi marhaságot a filmiparnak.

De sajnos ez az egész csak az én álmom marad, mert szinte egyetlen politikusnak, államigazgatásnak vagy bármiféle döntéshozó szervezetnek nem érdeke, hogy ez bármikor is megvalósuljon, mert az ilyen rendszerek mellett nem lehetne a hatalom mámorában a felsőbbrendű embert játszani, nyerészkedni és a hataloméhségüket nem tudnák csillapítani.
Nem tudnának mindenféle gazemberséggel hatalmat megtartani. Ezért ehelyett marad az ami jelenleg van, egy primitiv, országokra tagolt, átláthatatlan világ, amelyet olyan emberek irányítanak, akikről talán el sem hinnénk, hogy valójában micsoda gazemberek. És itt nem kell egyetlen országot sem kiemelni...ez az egész bolygónkon igy van.

Szerintem ideje dolgozni, beértem munkába...péntek, délben eszek egy pizzát és iszok egy Orval-t a közelben. Holnap hajnalban pedig megpróbálom megdönteni a 10K-s eddigi legjobb időmet. Csak még meg kell terveznem az útvonalat.

A világunk...sokkal jobb hely is lehetne, háború és nyomor nélkül, minden technikai eszközünk megvan hozzá, de megszokásból és félelemből nem használjuk ezeket. Ideje lenne ha létrejönne az e-államforma, e-politika...

ez egy szokásosan katyvasz bejegyzés lesz, mert fáj a fejem és össze vissza jut eszembe aminek eszembe kellene jutnia, először talán, hogy jó idő van és nem esik az eső: jót fogok futni olyan másfél óra múlva indulok, reményeim szerint nem lesz minden tele részegekkel, mert Londonban azt vettem észre, hogy a csütörtök éjjel is már majdnem péntek...ma a Blackfriars Bridge felé indulok majd a Temze túlpartján jövök visszafelé.

tegnap este olvastam, hogy új mérések és újabb adatok vannak a Csendes-óceánban lebegő műanyag szemétről... a Nature magazinban jelent meg egy cikk az új mérésekről, a műanyag szemét sokkal nagyobb mennyiségű mint eddig hitték, a mérete nagyobb mint Németország, Spanyolország és Franciaország területe együtt...és senki semmit nem tesz, csak állunk és évről évre méregetjük a szemétszigetek és a lebegő mikorműanyag szemét méretét, a mért mennyiség növekszik, a jégtömeg mennyisége a sarkvidékeken pedig csökken, mindkettő gyorsabban mint amit minden előrejelzés mutat...a kapitalizmust (megszemélyesítve, mert nem akarok konkrétan senkit keiemlni) persze mindez nem érdekli, az addig fog működni amíg a Földből egy bűzös, fekete, szétrabolt, hegekkel teli, mérgezett golyóbis nem lesz, hiszen a társadalmaink gazdasági törvényei a kapzsiságra épülnek, hiába szabályozza az egyik ország a kibocsátást, vagy a kitermelést. Amíg a nyersanyag létezik, amíg a kitermelhető, lerabolható, kinyerhető erőforrás van, addig lesz aki kitermelje és feldolgozza. Persze nem a kapitalizmus az alapvető probléma, az csak egy keretrendszer, az alapprobléma mi emberek vagyunk, illetve a kapzsiságunk és az önzésünk, kevesek kiváltsága ugyanis az értelemmel párosult önmegtartóztatás, a sokaság kapzsi és ez a kapzsiság ugyanaz a kapzsiság ami a kapitalizmus egyik működtető ereje, emiatt hatékony, emiatt ad átmeneti békességet egy-egy régiónak és emiatt okoz egyidejűleg háborúkat máshol, a kapzsiság jólétet okoz egy régióban, ahol az adott történelmi pillanatban a egy adott nyersanyagból egy gazdasági növekedés, jólét keletkezik, míg egy másik régióban pangás, nyomor és háború van, ez változik, attól függően, hogy melyik fajta erőforrást éppen hol szerzik meg, és nem okvetlenül természeti erőforrásokról van szó, mert az olcsó munkaerő, vagy a szabad természeti terület, amit tele lehet rakni gyárakkal éppen olyan fontos erőforrások, így működünk, ilyen primitív logika mentén és ezt nevezzük gazdasági modellnek, ennyit voltak képesek a 2. világháború utáni politikai elitek létrehozni, jólét-nyomor párok, szabadrablás, szennyezés, jólét és nyomor - vagyis a totális egyenlőtlenség a bolygó bioszférájának teljes tönkretétele mellett, mindezt egyre gyorsuló ütemben és megállás nincs.

Tökéletesen felesleges bármilyen illúzió, nem lesz változás, ugyanis a kialakult gazdasági modellek olyan érzékenyek, annyira ingatag alapon állnak, hogy a legkisebb szabályozási kísérlet is katasztrófához vezetne, így inkább hagyjuk, működjön magától az egész szarhegy, mint egy elszabadult monstrum és így nincs közvetlen okozója a bajnak, csak egy folyamatos sodródás egy végső pont felé. Hogy miért nem lehet szabályozni? Megpróbálták... Egy csomószor, de még az olyan primitív kérdésekben sem tudtak eredményeket elérni mint a széndioxid kibocsátás, kvótákat hoztak létre és röhejes, több évtizedes javulási határidőket, amelyeket azután senki nem tart be. A szabályozásoknak ennél sokkal durvábbnak kellene lennie, a felesleges műanyag tárgyak gyártását teljesen be kellene tiltani, ez banálisan hangzik...pedig nem az. A ruhaiparban például milliószám gyártják az egy-egy alkalomra, egy hétvégére felvett műanyagból gyártott ruhákat, milliárdos üzletágak épültek ezeknek az online értékesitésére, az EU-ban és az USA-ban több száz online webshopbabn adják-veszik a Kínában gyártott műanyag, ócska party ruhákat, amit egy-két alkalom után kidobnak, ugyanez igaz a palackozott vízre is... senki le se szarja, hogy gyakorlatilag mammutvállalatok abból élnek, hogy milliárdnyi műanyag flakonban értékesített csapvizet...árulnak, a műanyag flakon utána megy a tengerbe, tóba, erdőbe... persze azzal hitegetjük magunkat, hogy újrahasznositják...de valójában csak egy kis százalékát, a legtöbb innen származó műanyag azt az óriási szemétmennyiséget növeli ami az óceánban lebeg... meg a mikroműanyag szemetet is, ami 5mm-nél kisebb műanyag zúzalék és ezernyi tonnaszám lebeg az óceánokban... folytassam? húsipar...senki nem szabályozza, pedig a világ széndioxid kibocsátásank egyik legnagyobbb forrása és még sorolhatnám, de minek? teljesen értelmetlen, senkit nem érdekel, emlékszem a régi startup ötletemre, amikor egy olyan adatbázis és egy arra épülő weboldalt akartam csinálni, ahol mindenféle termék életútját, minden összetevőjének a gyártóját, az előállítása során felhasznált nyersanyag származási helyét, kitermelőjét - vagyis egy termékről mindent meg lehetett volna keresni, nos ezt ma lehetetlen megcsinálni, egyszerűen túl sok energiát emésztene fel egy-egy termék életútjának és összetevőinek az életútjának a kinyomozása...de a valójában ennek úgy kellene lennie, hogy egy ilyen adatbázisnak léteznie kellene és ebben minden gyártónak kötelezően regisztrálnia kellene a termékeit gyártás előtt, hogy figyelni lehessen mi történik a nyersanyagokkal és a gyártási folyamatok során, de ez elképzelhetetlen a kapitalizmusban, hiszen a verseny és az üzleti titok sérülne ezzel, vagyis magyarul: az van amit írtam, nem lehet szabályozni a kapitalizmust igazán hatékonyan, az addig fog működni amíg teljesen tönkre nem megy a bolygó.

remélem ez is kellően vidám bejegyzés volt, mert a vidámság és a jó közérzet nagyon fontos, ma péntek van bulizni kellene valahol majd este, elfeledni a munkahét fáradalmait, sok-sok alkohollal tompítva a valóság okozta neurózist, meg depressziót, így tesz több millió ember minden pénteken Londonban és milliárdnyi a bolygón, hogy azután hétfő reggel újra részt vegyen a nagy, közös bolygó rombolásban.

A végére még itt egy videó, ami az amerikai hadsereg emberi agy-szerű, mesterséges neuronok működési elvén működődő számítógépének egyik új sikeréről szól, amit a szémok faktorizációja terén ért el, nem írok róla többet, mert tényleg szép eredmény, videó itt. Aki nem értené a videó lényegét, annak azért annyi, hogy ez egy óriási eredmény és a titkosítási algoritmusok hatékonyabb feltörését teszi lehetővé, de ez csak egy felhasználási terület, ezen kívül egy csomó más dologra is használható lesz ha egyszer kiekrül majd ez a technológia a laboratóriumokból.

Sajnálom, hogy nem sok pozitív dolgot tudok írni...még fél óra és elmegyek futni, ma 10K a célom, de a 8K is elég lesz, mindig elmérem a távot és túl hamar hazaérek.

A végére még  a magyarországi választásról... nem nagyon akarok politikával foglalkozni, de ami Magyarországon történik az egészen egyszerűen elképesztő, két olyan párt a legnépszerűbb amelyik a szélsőjobbos eszméktől sem riad vissza, a harmadik meg a volt államszocialista rendszer állampártjának az utódpártja...micsoda szomorú dolog ez. Egy valóban polgárosodott társadalomban ez nem így lenne...a jelenleg legnépszerűbb három párt egy demokráciában marginális pártok lennének és a jelenlegi legkisebb pártok pedig egymással versengenének a hatalomért. Borzalmas, hogy 150 év alatt csak ilyen rendszereket és ilyen autokráciákat tudtunk létrehozni. Korrupció, xenofóbia, rasszizmus és társadalmi egyenlőtlenségek. Szomorú történet a miénk, a politikai rész nem érdekel, a politika ugyanis a kultúránk egyenes következménye, annak egyik vetülete, a politikai vezetés csak egy aspektusa a kultúrkörnek amiből származik...és mi ennyit tudunk, egyik elnyomó rendszerből a másikba bukdácsolunk, a rendszerváltás környékén a kilencvenes évek elején volt egy-két év katarzis, akkor létrejött néhány évre egyfajta demokratikus csírakezdemény, de mára az már rég elhalt és az első szembejövő problémára azonnal úgy reagált ez a kultúra, hogy bűnbakot és szentet keresett, egy megoldóembert, egy vezért és ellenséget és ez megy körbe-körbe, gyerekes, gonosz játék ellenségekkel és állandó harccal, valójában önmagunk ellen. Hogy mit okoz ez? Azt amit látni: társadalmi egyenlőtlenséget, társadalmi csoportok közti átjárhatatlanságot (vagyis aki szegénynek születetett az az is marad, ebben a mutatóban Magyarország az EU sereghajtói között van), korrupciót (ebben a mutatóban ma Magyarország a második az EU-ban) és elvándorlást, emellett meg... semmit. Szürkeséget.

sajnálom a gondolati csapongásaimat, most csak ennyire futotta, nem vagyok túl jól, úgy érzem kudarcot vallottam, a lány akit szeretek valójában nem akar velem lenni, örül ha írok neki, de semmiféle esély nincs arra, hogy a valóságban is együtt legyünk, mindent megpróbáltam, de sem találkozni, sem velem élni, sem közös kirándulást nem szeretne. Értem és tudom, hogy hiába próbálkozok, nincs válasz, nincs konkrétum, nincs semmi, szeret, de mégsem, nagyon fáj, de csak magamat okolom, mivel tökéletlen vagyok és teljesen alkalmatlan arra, hogy valaki velem akarjon lenni. némaság.

szeretek futáshoz készülődni, a zokni a legfontosabb, hogy ne legyen benne semmi, egyetlen kis porszem, vagy morzsa sem.

Mindig érdeklődve figyeltem azokat, akik képesek a hitre és nem okvetlenül a vallási értelemben vett hitre gondolok, hanem mindenikre. Valamiféle biztonságérzetet ad, mindegy ha hamisat, mindegy ha illúzió, a lényeg a védelem. Egy olyan burok, amelyből az élet könnyebben elviselhető? Egy buborék, biztonságos anyaméh-szerű ketrec, amelyből könnyebb szelektálni a tapasztalás által gerjesztetett érzetek között és minden olyan dolog, amelyik nem illik a hitrendszer szabályai, elgondolásai és elvárásai közé azonnal kidobható, illetve ignorálható. Bár a kutatások alapján nagyon sokan nem is nagyon figyelnek oda arra ami a buborékunkon kívül van. Például a keresztények nem nagyon olvasnak muszlim kiadványokat, újságokat és fordítva. A szélsőjobboldaliak nem olvasnak mást, nagyrészt csak a saját kiadványaikat. Az áltudományok hívői csak a saját buborékukban élnek, csakis áltudományos kiadványokat olvasgatnak, egymás rendezvényeire járnak, egymás online közösségeiben élnek, de ez igaz minden más hitbéli csoportra is, de vannak fokozatok és árnyalatok, arról nem is beszélve, hogy van egy olyan rétege az ember által létrehozott hitvilágoknak, amelyek ártatlannak bizonyultak és vannak olyanok amelyek nem. De ez moralizálás.

Mindez persze csak a hitre értendő, a tudományos dolgok nem hitbéli dolgok, így azok teljesen függetlenek ettől, bár manapság sokan szeretnék a kettőt egy kalap alá venni, de ez természetesen ostobaság.

Nem tudom miről jutott eszembe mindez, talán mert én semmiben nem hiszek, rettegek a hittől, mert börtönnek érzem, a bizonyítás és a tudományos módszerek általi igazolás nagyon fontosak, mert kiemelik a dolgokat abból a nyugatalanító zónából ami még átmeneti állapot a hit és a valóság között.

Stephen Hawking két hete hunyt el, neki nagyon sokat köszönhet a tudomány és a tudományos ismeretterjesztés, de nem róla akartam írni, hanem arról a programozóról, aki a nyolcvanas években azt a szoftvert írta amelyik Stephen Hawking hangját generálta, illetve az általa bepötyögött szöveget felolvasta. Ezt a szoftvert Dennis H. Klatt írta, nagyon sokáig dolgozott rajta és Stephen Hawking-nak 1987-ben ajándékozta oda szoftverét (ez a technológia a nyolcvanas években még nagyon nagy dolognak számított), évekkel a technológia hivatalos megjelenése előtt. Utána nem sokkal később meghalt. Hawking az emlékének tisztelegve az élete végéig ugyanazt a szoftvert használta, pedig időközben sokkal fejlettebb technológiák is kifejlesztésre kerültek.

Nem nagyon akarok már képzőművészetről írni, mivel megfogadtam, hogy nem - jó kis érv, ez a blog évekig csak arról szólt, most meg már leginkább semmiről...talán a hattyúdalom, mielőtt vonat alá ugrok, vagy felvágom az ereimet?

Vannak a hajnali szabad percek és vannak a gondolatok, a céltalan füzéreik csak úgy lógnak lefelé, leginkább a létező dolgokat csodálom, meg az emberi természetet félem, minden kornak megvannak a maga nyűgjei. A mostaninak is, bár nem szeretem a "kor" kifejezést, inkább az időpillanat a helyes. A fent említett hitbéli dolgok például ijesztőek. Ijesztő, hogy a 21. században emberek milliárdjait még mindig vallási tévhitek, idológiai maszlag, összeesküvés-elméletek vezérelnek. A régi hazugságokban hisznek, és a régi hazugságokból kinőtt újakban - csak mert évszázadok, vagy évezredek óta ismételgetik az elődeik ugyanazt a hazugságot.

Ijesztő a bűnbakgyártás, mert a politikai machinációk legszélsőségesebb formáinak engednek teret. A bűnbakokra való kivetítéssel történő önmosdatás az emberi természet egyik legborzasztóbb szegmense, a szembenézni-képtelenség, a hit és az aljasság keveréke.
És a legijesztőbb az, hogy alig-alig lehet rábukkanni olyan emberre, aki a mások hibáztatása helyett önmagába néz és önmagát próbálja megváltoztatni. A bűnbakképzés az egyik legfélelmetesebb emberi dolog, a történelem borzalmai közül egy nagyon jelentős résznek ez volt és a jövőben is ez lesz az okozója, mert a bűnbak nem csak egy ember lehet, hanem teljes embercsoportok is.

Öltözés, futózokni, futócipő, a szél nem fúj. A hajnali futás az egyik legnagyszerűbb dolog. Csend van, az utcák üresek és nincs szmog. Illik a magányomhoz, ugyanolyan magányosan futok és élek, ahogyan tíz éve Budapesten, már nem reménykedek semmiben.
A dolgok elcsendesülnek és akarat nélkül maradva, csak úgy vannak, önmagukban. Nincs igazán jelentősége a kudarcomnak, volt az életemben két találkozás egy emberrel, amit elraktároztam és nekem ez elég. Elleszek vele.

Messzi arcodban tükrözöm magam,

Lelassít a távolság szigorú rendje,

Szakaszokban, mint az esöcseppek vonalkái,

Ösvényeket képzelek belőlük: közénk vetve.

Azután levegövétel, majd úgy álmodok,

Hogy közben mosolyod képei köz lapozgatok,

Egy ezüst gömb felszínére csillantva,

megnyújtott szemeid grimaszát: lopva lesem.

A maradékunkat dobozba seprem, könny alakú morzsák halála,

Virágmintás ágyneműbe forgatom elfáradt én-magam,

Csak a kijelzőre pislogva, negyven centiről,

Régvolt kacsintásodat kergetve: néma játék.

Elfogadja a lélegzet az ítéletet, a kocsonyás terek reszketesét.

Mellkasom meg-meg emelve saját súlyát,

Apró dobbanásokat rejtve, csak tűri a valòság harapásait,

Hogy ne kelljen a tükörből sugárzó döbbent arcot viselnie.

A nyugalom ezerféléje: haláltól a harcig,

Oldalamba fészkelö szúrós légszomj altatna mélybe,

A zoknik padlòn fekve lihegnek, minden lassan hal bele 

az esténk dünnyögö morzézásába.

Aztán Ez itt elborzad végleg, nem álmodik tovább,

A vágyak köldök-odú mélyében, átrágva belet, gerincet,

Sebes nyomokkal rohannak a konyháig, szuszogò légies derű,

Elbújnak a lefolyò mögé: a lassan álomba ringò tudatom gyilkolására lesve.

Dolgozni kellene, de gyorsan megnéztem két dolgot, mert érdekelt, különösebben nem érdekel a politika, de sajnos mindig minden politikai kérdés is, megkerülhetetlenül.
A Pussy Riot tegnapelőtt kiadott egy új videót a mostani, 2018-as oroszországi választásokról. Eléggé nyomasztó lett a klip és nagyon erősen kritizálja Putin rendszerét. A jelenlegi oroszországi rendszer árnyoldalát szépen bemutatják: a demokratikus intézményrendszer leépítésétől a politikai gyilkosságokig. A videó fent van a Yotube-on, itt megnézhető és lejátszó alatti leírásban el lehet olvasni a szöveg angol fordítását is. Nem szaroztak, nagyon őszinte és tiszteletreméltó ez a bátor fellépés.

Itt meg egy érdekes interjú Ai Weiwei-el a menekültkérdésről forgatott dokumentumfilmjével kapcsolatban, amely a sokszor teljesen bestiális szélsőjobboldali propagandával (ami pl. Magyarországon is zajlik a kormánypropagandában és az ellenzék túlnyomó többségében is, az ostoba xenofób rétegek hergelése és kihasználása), képmutatással és szemforgatással szembement és teljesen őszintén és realistán közelítve a problémához készített többféle dokumentumfilmet a menekültekről. Az utolsó filmjének a címe "Human Flow", ezt még nem láttam, mert még csak a bemutató van fent a Youtube-on, úgyhogy erről túlságosan szilárd véleményem sincs, de ez nem az első ilyen tematikájú munkája. A film bemutatójának a háttérzenéje nekem nagyon nem tetszett, mert hatásvadásznak tartottam, egy olyan kaliberű művésztől kicsit többet vártam mint amit a bemutató hozott, de lehet, hogy a teljes film sokkal jobb.

Érdekes, hogy 2018-ra hova jutott megint az emberiség, emberek milliárdjai élnek elnyomásban még mindig, több száz lokális, mikroháború zajlik bolygószerte, 2050-re több milliárd ember maradhat ivóvíz nélkül, recseg-ropog-rothad minden, naponta természeti katasztrófák, ember által okozott lokalis es globalis szennyezések ezrei és mi még mindig egymást gyűlöljük, miközben meg felmagasztaljuk az emberi elmét. Tényleg várom, hogy végre legyen egy olyan létforma, ami bölcsebb lesz nálunk, remélem még az önpusztításunk előtt sikerül létrehozni azokat a technológiákat amelyek megteremthetik annak a mesterséges intelligenciának az alapjait, ami megtervezi önmaga fajjá válását. Az irány egészen jó, ma már AI-k terveznek járműveket, AI-k terveznek AI-kat. Lassan, de biztosan képesek lesznek megtervezni olyan bonyolult rendszereket is, ami túlmutat az emberi elmén. A kérdés, hogy lesz-e rá idejük, mert ezt a mai emberi civilizációt elnézve...nem túl sok időt jósolok magunknak.

Remélem, hogy kellően pozitív voltam és reményt adtam mindenkinek! Haha.

Amikor a miniatürizálásról írtam itt régebben, akkor valami olyasmire gondoltam amin az IBM dolgozik jelenleg, ez egy körülbelül 1mm x 1mm nagyságú, teljes értétkű számítógép, egy több százezer transzisztort tartalmazó processzorral, RAM-al, kommunikációs eszkzökkel felszerelve. Ezt 'ubiquitous" számítástechnikának ("mindenütt jelenlévő") nevezik és valószínűleg 5 éven belül teljesen a mainstream kultúra része lesz a kvantumszámítógépekkel együtt. Ezek a kutatások egyáltalán nem tegnap kezdődtek, már a 80-as évek óta zajlanak, elsősorban az egészségüggyel kapcsolatos számítástechnikai megoldások terén. A mostani IBM-es számítógép gyakorlatilag alig nagyobb 4-5 db nagyobbacska sókristálynál. Ez nem egy tech blog, így fotókat nem rakok be, de ha érdekel, akkor itt meg itt megnézheted a fotókat róla. Az IBM a miniatürizálás egyik felhasználási területének a világ óceánjainak a megfigyelését, illetve annak a szennyezettségének a mérését és monitorozását tűzte ki célul, a terveik szerint hálózatba kötött, miniatürizált 3D látásra alkalmas robot mikroszkópok millió fogják pásztázni az óceánok vizeit és mérik a műanyag szennyezettséget és a többi káros anyag mértékét. Videó itt.
Gyakorlatilag néhány évtizeden belül létrejöhet az a technológia ami már azt az újfajta, velünk párhuzamosan élő, vagy belőlünk létrejött létformát vetíti előre, amelyik átveheti a helyünket, ebből gyakorlatilag egyetlen példány is elegendő, maga a teste az új lénynek valószínűleg nagyon pici lesz, de bárhol bármilyen technológiát létre tud majd hozni, hiszen a makrovilágban is tudnia kell tárgyakat, anyagot mozgatni (pl. egy 3d printer irányításával gyakorlatilag bármit el tud készíteni, de akkorra már a mai 3d printereknél sokkal fejlettebb technológiák leszenk). Önmagából nem lesz szüksége több, vagy sok fizikai péládnyra, hiszen önmagán belül bármennyi másik tudatot képes virtuálisan létrehozni és életben tartani, vagy egy-egy feladatra felhasználni, esetleg fizikailag is megteremteni, ennek az új létfromának az űrben való utazás miatt lesz nagy szerepe, valószínűleg általa fog az emberi tudat túlélni és kirajzani az űrbe, fizikai-biológiai test nélkül, amennyiben igény lesz rá, mert érdekes kísérlet, vagy csak mert lesznek olyan életfunkciók amelyekhez kell a biológiai, szerves anyagokból felépült test, akkor az egy arra alkalmas bolygón a genetikai állományunkból létre lehet hozni. Mivel az új emberi létforma, a miniatürizált űrutazó ember-gép valószínűleg lementett és eltárolt emberi tudatok millióinak az adatait fogja tárolni, ezért ezekből a megfelelő technológia segitségével a mai embereket akár évmilliárdok múlva egy arra alkalmas bolygón újra létre lehet majd hozni - a kérdés csak az, hogy minek? Hiszen a mai létformánk tökéletlen, teljesen alkalmatlan magasabb szintű dolgokra, csak túlértékeljük magunkat, én is a mostani biológiai test újraalkotásáról irogatok, miközben az ember-gép űrutazásra és párhuzamos tudatok milliárdjainak a megélésére alkalmas felépítése annyival lesz magasabb szintű amit ma elképzelni is alig lehet és teljesen naiv és bugyuta önzése a mai emberi létfrománk utáni sóvárgásom.
Alkalmatlan vagyok arra, hogy szeressenek, nagyon rossz a természetem, hiába vágyok melegségre és ölelésre, nincs olyan ember aki elviselne és ez nem az ő hibájuk. A magánéletem csőd, de nem sajnálom magam, én tehetek róla, Körülöttem mindenki megtalálja a párját, egyszer, nem is olyan régen, majdnem pontosan egy évvel ezelőtt én is szerelmes lettem, mindent megpróbáltam megtenni értünk amit tudtam, de kevés voltam, elbuktam. Nem lehet elviselni engem. Maradtak a könyveim, gyerekkorom óta csak velük értetem meg magam és ez úgy tűnik így is marad.

Elállt a szél, hamarosan elindulok futni, de ötnél hamarabb nem, mert London belvárosa tele van részegekkel és unom őket kerülgetni, öt utánra a nagy részük már hazaér és alszik.
Az én szerelmem nagyon mély, de mégsem értékelhető, mert a tetteim túlságosan sokfélék és hülyeségeket beszélek időnként, amiről azt hiszik komoly, pedig egyszerűen csak össze-vissza beszélek, néha magamtól elkezdek vádaskodni, olyankor nem tudom ellenőrizni mit mondok, káromkodok és csúnyákat mondok, de soha nem követi erőszak, vagy fizikai tett, egyszerűen csak elmondom a monológomat, utána két perccel meg elfelejtem, de ez alatta két perc alatt összehordok hetet-havat...mintha a túláradó fantáziám így csapódna ki.... és ha megszakadok se tudok ellene tenni, jön és kész, egyszerűen ilyen vagyok és ezt nem tudom elmagyarázni senkinek, nem értik és azt hiszik bántani akarok, olyan ez mint valami elcseszett Tourette-szindróma, de persze nem az mert nincsenek tic-jeim, meg semmi, csak önsajnálat és keserűség, a gyerekkorom miatt van, azt akarom, hogy engem is szeressen valaki és félek, hogy nem... Most akarok pszichológushoz menni, de ez valószínűleg gyógyithatatlan...de hátha lehet rajta szabályozni. Nekem muszáj magammal együtt élnem én sajnos nem tudok elzárkózni magamtól, pedig legszívesebben néha a vonat elé ugranék, hogy legyen vége ennek az egésznek, mert emiatt mindent elveszítek, nagyon ritkán jön elő, heti egyszer, vagy kéthetente és egyszerűen nem bírom szabályozni.
A hajnal a legszebb burok, átölel csendben és hagyja, hogy visszaöleljek, nem kell elviselnem ilyenkor semmit, nem kell ketrecben gondolkodnom. Gyűlölöm a magányt, gyűlölöm, hogy a szívem hiába szeret nagyon, soha nem érhet össze azzal akiért dobog, mert elvislehetetlen vagyok és emiatt az egész életem gyakorlatilag egy végtelenített magány.

az ablak két nagy szem,
táncoló ágakkal, a kék karika
átnéz rajtuk, hogy az ujj ne
érinthessen a sugarakból és a
foltókból semmit, egy végtelenített
megálló, apró zökkenések az életfolyamat
amúgy sima és unalmas felszínén,
csillagokat rajzolok ujjammal
elképzelt homlokodra, te lehúnyod
magad és nem tudod, hogy a szám,
vagy az ujjam simít, mert mindkettő
forrón tovahúzott pont, csak a
rajzvonalat érzed, én pedig megvonom magam,
hogy valami hitelt-érdemlő-boltívet tudjak
fölénk húzni, ahová beállhatunk egy csókra,
ha odakint a tavaszi eső méregcsíkokat
hullatna fentről-le, vagy oldalra. ó szél!
csak egymáshoz reszketni ebben a rejtekben,
hallgatni a maradék visszhangot,
a kopácsolást legbelül,
melyet talán a fülben áramló
vér zümmögése játssza. dú dú dú!
arccal egymásnak támasztva,
ha nem élnék, ha nem lennék: így akarnék maradni,
de átérzem, vagyunk: rozé-illatot lehelj orromra,
ereidbe cuppanok, keringek benned,
szívednél megállok mosolyogni:
hogy úgy ragadjak ott, mintha én lennék második lelked:
csak borogatni, ásni: fájni és a bántani,
körkörös tánc-gyűrűink felszakadnak,
sebeket rajzolva a mosoly köré:
a távolság által tántorgó,
két egymásnak támasztott fura lélek, 
ahogyan a csendet eszik.

amikor az üresség apró gömbökké válik,
színes gyantagyutacsok a körömtől a vérizzadásig,
alkony-múló hajnalig húzódó kegyetlen rombolás,
a csendes elhagyás bomlása, jeges szirmok hasítéka a szívből,
mint egy díszítés a saját síron, középen sárga napkoronggal,
melyben együtt derengünk, mint a hajnalom legkedvesebb pisalntása,
a kávéfelhő köröttem zizegő, mégis néma árnyköde,
a távolban úgy fekszel, magányos kis-fabábum,
szád körött a szomorúság örök árnyként megdermed,
saját megalvadásán ámul, egy-egy dobbanás,
reszketés a halkságod vaskos függönye mögül,
mintha könnyek lobbannának fel ott, ahol a magány
dúsan virágzik, tavasz lett és mégis elmúlna minden,
gyönyörű szád piros zajkerete most némán figyeli a sötétet,
csak fáj és elringat a bánat: a szemedből rügyezve: ha tudnád,
belélegeznéd ugyanazt a fájdalmat, amit a távolban a másik
feled rejteget: néma tűréssel, józanul az őrület lassan örvénylő
sápatag bolyhai közül a kavargó, reménységnek:
nem engedné, hogy a sebek fájdalmas kéregként
burokként feszüljenek csendes sóhajaink köré.

manchester, ugyanaz a szoba, ahol megismertem őt, ahol minden beszélgetésünk történt, C. velem alszik, hosszú zokogás, C. is sírt, fél óra volt mire megnyugodott, most itt alszik mellettem, szuszog, a kis szeme félig nyitva, de lassan lecsukódik, én meg alig kapok levegőt, legszívesebben elmúlnék, megszűnnék mint egy hópihe ha meleg, nedves földre hullik. lassan éjfél, ő némaságba burkolódzva alszik, tőlem több ezer kilométerre, ugyanúgy nem találom a kezét, csak az emlékeinkből élek, minden lélegzetvétel nehéz most.

vékony vágássá meredt tekintet
bármit mondani: csendekké torzult
eltűnésed egy olyan táj, amelyben
nem maradhatnánk egyedül, összenőtt
lelkünk ha szétszakad, mi marad?
jeltelen és alaktalan álmunk,
egymáshoz erősített csonka lelkek,
tájakból épített szívverés, ha
elragadnálak, mint körtáncra vágyó
halott lélek: könnyekbe fúló
nagyon halk szerelmi vallomás:
szelíd szemeidre hintett álom-csók.

Ha őszintén belegondolunk az emberi létünk egy-egy részletébe, akkor szinte mindegyik dolgunk, minden eszménk, szokásunk körül hazugságokat és az irracionalitás teljes tárházát találjuk. Hajnalban írtam a nemzet, nemzetiség, államiság fogalmairól, hogy mennyi abszurditás lengi ezeket körül, de szinte bármire igaz ez. Fontos lenne megvizsgálni mindent és felülvizsgálni a fogalmakat, mert az emberi gondolkodásunk egyik nagy problémája, hogy a szokásaink és fogalomrendszerünk nem követi a fejlődést, a tudomány fejlődését és a tudásbázisunk változásait, emiatt sok az olyan elavult, idejétmúlt dolog a fejünkben amelyek megakadályozzák, hogy tisztán tudjuk látni a dolgokat a maguk puszta valóságában. Ez az a dolog ami miatt érdemes néha radikálisan önvizsgálódni a saját gondolatainkban, hogy minden a helyére kerüljön, ezért jó ha tudjuk, hogy az emberi lét szinte minden szelete tűnékeny és ezerféle, csak önmagunk önkéntes kulturális börtönéből nehéz észrevenni önmagunk abszurditásait.
Tragikus az életem, a szakmai sikereim mellé egy teljes kudarcnak tekinthető magánélet társul, ha őszintén megvizsgálom az elmúlt évemet, akkor csak egyetlen jó dolog volt benne, egy csodalány, aki aggódik értem és szeret, de mégsem mer velem lenni. Nem tudom mit tegyek, mindent megpróbáltam és most már csak itt toporgok és várnám, hogy ő is idetoporogjon mellém, ezt vizualizáltam és felnevettem.
Egy nagyon jót futottam ma hajnalban, tele volt a város hazafelé tartó részegekkel, de már megszoktam, észre se nagyon veszem, csak figyelni kell, hogy ha részeg társaság van hajnalban egy néptelenebb utcában, akkor jobb elkerülni őket, ugyanis a részegek gyakran kiszámíthatatlanok.
Ma utazok Manchesterbe, majdnem 6 óra buszozás, de jó lesz, este látom C.-t, már nagyon hiányzik.

Tegnap volt március 15., az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulója. Én soha nem ünneplem az efféle évfordulókat, mert a külsőségek zavarnak, szokásom szerint olyan emberek írásait olvasgattam, akiket sokra tartok, mintegy emlékezésül. Kossuth Lajos egyik szövege különösen megérintett, mivel egyszer engem a középiskolás magyar történelem tanárom amiatt alázott meg nyilvánosan az osztály előtt, mert ugyanazt mondtam a nemzet és nemzetiség fogalmáról amit ma reggel Kossuth egyik szövegében olvastam.

A tanárom, aki magyarkodó, lélektelen, korlátolt ember volt, aki az államszocialista rendszerben kiszolgálta a diktatúrát, aztán a rendszerváltás után köpönyeget forgatva, ő lett a legjobban magyarkodó helyi önjelölt kultúracsináló, aki minden megemlékezésen az első sorban tolakodott. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy mi a különbség a "nemzetiség" és a "nemzet" fogalma között és én szlovákiai magyarként azt mondtam neki, hogy a nemzetiség és a nemzet fogalma más, az egyik az államisághoz tartozást jelenti a másik pedig a népcsoporthoz valót, vagyis például én jelenleg, Szlovákiában a magyar nemzetiség része vagyok, de a szlovák nemzethez tartozok. Ő ezen kiborult és egész évben emiatt alázott. Ma reggel találtam Kossuth Lajostól egy szöveget, amiben ezt írta:

"...másik az, hogy nemzetiség egy dolog, nemzet egy másik dolog. Ugyanazon egy nemzetiség lehet több nemzet, s egy nemzetben lehet több nemzetiség. Mind a kettőre sok példa van. Nemzet annyi mint állam; ezt csak történelem alkothat. Nemzetiség természeti minőség, társadalmi érdek, mely helyet kérhet magának a többi társas érdekek közt az államban, de nem az állam fölött, nem az állam érdekeivel ellentétben. Igen sok nemzet van a világon, melynek tagjai különféle nemzetiséghez tartoznak, sőt alig van állam, melynek minden lakosa ugyanazon egy nemzetiséghez tartoznék..."

Vagyis ugyanazt írta amit én mondtam a tanáromnak és ami miatt büntetett, csak ugye a magyarkodók fejébe nem fér bele, hogy másokkal békében élve a szlovák államiságot elismerve, abban aktívan, magyarként részt vállalva önmagunk maradjunk. A magyarkodók azt gondolják, hogy Kossuth szövege csak a Magyarország-ra, mint államra érvényes, vagyis ha egy szlovák annak idején Magyarországon élt, akkor az ő nemzetisége szlovák volt, de a "nemzete" magyar, viszont fordítva ezt a magyarkodók már nem értik, vagyis számukra Szlovákiában én magyar nemzetiségű vagyok, de továbbra is a magyar nemzet része, hiába élek Szlovákiában... vagyis, valójában a szlovák állam nem érdemli meg a szemükben a történelmi államiságot, vagyis kettős mérce és alternatív valóság eszközével, egy párhuzamos valósgban élnek. És mellékesen hazudnak.

Egyébként, mellékesen számomra ez teljesen jelentéktelen ma már, mert egyik nemzetiséghez és egyik nemzetehez sem tartozok, teljesen nemzetiség nélküli és nemzettelen vagyok.
Utálom ezeket a kategóriákat, a 21. században ideje lenne emberként gondolni magunkra és végre oda tenni a nemzetiséget, vallást és az államokat ahova valók: a szemétdombra. Mindegyik idejétmúlt tulajdonságaink mentén szegregál bennünket, úgy gondolom, hogy elsősorban az államoknak kell majd megszűnniük, mert nincs értelmük. A jövőben, ahogyan a mesterséges intelligenciák fejlődnek, valószínűleg az egyik első komoly döntésük az lesz, hogy az államiság-ot elvetik, mert az emberiség fejlődése szempontjából csak visszafogó erővel bírnak, mivel az erőforrások igazságtalan elosztásával az emberiség fejlődésének az egyik gátjai. Az államok léte ma már teljesen logikátlan és csakis azért léteznek, mert ezt szoktuk meg, ragaszkodun hozzá és félünk még belegondolni abba, hogy nincsenek országhatárok.

Deák Ferencz egyik írását olvastam 1833-ból. A jobbágyság jogairól értékezeik benne. Eszembe jutott, hogy Magyarországon 1848-ig jobbágyság volt...míg itt, Angliában már a 15. században és a 16. század elejéig gyakorlatilag megszűnt a jobbágyság. Micsoda óriási különbség! És mennyi dolgot magyaráz ez...a nüansznyinak tűnő, de mégis fontos kulturális különbségeket.
Az angol barátaimmal gyakran beszélgetünk erről, tegnap például volt egy megbeszélésem a cégem egyik tulajdonosával, ami végül egy Közép-Európáról való beszélgetésbe terkollott, a mostani orosz-angol diplomáciai csörte miatt kezdtünk beszélgetni, (hogy vélhetően az orosz titkosszolgálat megyilkolt Salisbury-ben egy volt kettősügynököt és annak lányát, egy olyan veszélyes idegméreggel ami tömeges katasztrófához is vezethetett volna) és végül nagyon hosszan kielemeztük, hogy miért is vannak ezek a nagy kulturális különbségek közöttünk és a jobbágyság késői megszűnése és a polgárosodás létrejöttének döcögése vélhetően hozzájárul a kulturális különbözőségeink meglétéhez.

Deák Ferencznek az Országházában még 1833-ban is a jobbágyság felszabadításáért kellett küzdenie...vagyis alig több mint 180 éve még jobbágyság volt.

"Mivel tehát a javaslott czikkely a jobbágyok személybeli bátorságát eszközli, a t. RR.-ket annak elfogadására kérem. Nem úgy kérem én ezt, mint kegyelmet vagy ajándokot, hanem úgy sürgetem mint igazságot, melyet az emberiség jussainak sértése nélkül meg sem lehet tagadni; nem új engedményt kivánok én, hanem azon just, mely a természet törvénye szerint jobbágyainkat is illeti, s melyet a földesurak gyakran visszaélésekkel súlyositva bitorlottak, kivánom én visszaállíttatni; kivánom nyolcz százados constitutiónknak nyolcz százados igazságtalanságát enyhíteni. A haza ügyének nevében óhajtom ezeket; mert a közboldogság ott általános nem lehet, a nemzet virágzása nem képzelhető, a hol még a személybeli bátorság is csak privilegium, s a hol azt a kisebb rész csak kizárólag gyakorolja"  

Ideje lenne emberként gondolnunk magunkra, ideje lenne elfogadnunk, hogy nincs köztünk olyan valós különbség, amelyet a vallások, nemzetiségek és nemzetek csoportjaiba való besoroltatásunk próbál ránk aggatni. A nyelvünk választ el bennünket, a nyelvek valójában kódrendszerek, egyszerű kommunikációs eszközök, amelyek kódolják és dekódolják az információt, ezzel szemben a nemztek és az államok ebből a kódrendszerből valamiféle kultusz-tárgyat csinálnak, vagyis a kódrendszer nem egyszerűen egy infromáció átvitelére alkalmas eszköz a nacionalista mesevilágban, hanem létkérdés és a nemzetiséget meghatározó egyik szimbólum, amelyet a saját létezésükkel összekötve különleges jelentéssel ruháznak fel az illúzióikban, amelyek valójában kollekív hazugságok gyűjteménye valamiféle ősi marhaságról, amelyben egy szent maszlag és egy egy közös, mások ellenében meghatározott történet határozza meg az összetartozásukat.

A nyelv mint kódrendszer, egyszerűen az információ kódolására és dekódolására alkalmas eszköz, ideje lenne megtisztítani a rárakódott hazugságoktól.

G. tegnap megharagudott rám és teljesen kizárt, jelentéktelennek érzem magam, pedig úgy éreztem, hogy minden rendbejön, de most...teljesen jelentéktelennek érzem magam, aki nem fontos.

Elmegyek futni, odakint énekelnek a rigók, szellőztetek és csendben vagyok. Én annyira próbálok szeretni amennyire csak bírok.

A Thackerayana című könyvet olvastam ma éjjel, 1875-ben jelent meg, William Makepeace Thackeray (1811–1863) írta, mindenféle szerinte vicces történetet tartalmaz, amelyek közül néhány valóban vicces és ő maga illusztrálta és nagyszerűen. A könyvet a szerző halála után találták meg a holmijai között és a halála után adták ki.

Nem szívlelem a nemzetieskedő, múltbarévedő, történelemhamisító embereket, odahaza túl sok van belőlük. Én csallóközi vagyok és egészen elképesztő figyelni, ahogyan egy hülyeség elkezd terjedni és mint a vízbe dobott kő a hullámai körökörösen mindent elérnek.
Odahaza mostanában mindent elkezdtek "Kukkóniának" nevezni... Egy hülye elkezdte (fogalmam sincs, hogy kicsoda és nem is érdekel), a többi folytatja. "Kukkónia" nevű üzletek, weboldalak, éttermek és a jóisten tudja még mik nyílnak, mert sokan azt hiszik, hogy a Kukkónia az valami ősi elnevezése az ott élőknek, van olyan weboldal is ahol mindenféle ősi "idők-előtti" marhaságokat hordanak össze, belekeverik az ezoterikát meg a szokásos, történelemhamisító agybajokat. A "Kukkónia" valójában a csallóköziek gúnynevéből ered... a csallóközieket ugyanis "kukkó"-nak gúnyolták és az "-ia" országképzőt hozzácsapva lett belőle "Kukkónia", mint egy gunyoros elnevezése egy képzeletbeli országnak, ahol a "kukkók" laknak. És ezek a mai, ál-nemzetieskedő, múltbarévedő, nemzeti giccsen élő történelemhamisító nemzeti-ezoterikusok meg ennek örülnek és önként és dalolva Kukkóniának nevezik a mi szép Csallóközünket, csak mert azt hiszik, hogy az valami ősi és misztikus név, közben meg gúnynév és nem is ősi. A név eredetéről itt egy PDF amit a "A tájnevek rendszerszerű leírása" című szakdolgozatban szépen kifejtenek.

Érdekes film az Under Snow (2011). Ulrike Ottinger rendezte (részlet belőle itt). Japán Echigo régiójában játszódik, amit több mint fél évre maga alá temet a hó. Sajnos nem láttam még, de mindenképpen szeretném megnézni.

Tegnap felajánlották, hogy legyek a R&D (kutatás és fejlesztés) csoport vezetője, egyrészt örültem neki, másrészt meg el akarok menni innen, harmadrészt meg nem tudom... Mármint nem nagyon tudom, hogy akarok-e itt maradni vagy sem. Gondolkodok rajta.
Londonban néhány fokkal melegebb van mint Manchesterben, itt most már igazi tavasz lett, Manchesterben meg még havazást mutat az előrejelzés vasárnapra.

Ma megyek Volkova Sisters koncertra, pénteken meg utazok Manchesterbe de vasárnap már jövök is haza, csak C.-t meglátogatom.

A szabadságomat tervezgettem, de amíg G. nem ígéri meg, hogy együtt megyünk addig nem megyek szabadságra. Ha kell, akkor egész évben nem szabadságolok. Egyébként elmennék bárhová, akárhová, nincs kedvenc helyem, de jó lenne közösen kiválasztani egy olyan uticélt, ahol van erdő, város, hegyek, lehet biciklit bérelni és sétálni, jókat enni és vannak nyugis utcák, antikváriumok, kis éttermek, ahol lehet sportolni és inni is. Ez szerintem szinte bárhol lehetséges, akárhol.
Csak délre nem nagyon mennék, mert a harminc fok feletti hőmérséklet engem kikészít, éjjel szeretem, de napközben senki nem tudna rávenni, hogy én strandoljak, vagy napozzak...még rágondolni is rossz.

Annyi minden történik, nehéz elfogadni a valóságnak nevezett folyamatot.

Amikor egy ismerős gyereke leukémiás és ír neked róla és te csak tátogsz, mert nem tudtad elképzelni, hogy a nagynak tűnő, de a valóságban aprócska napi gondjaid mellett másokat tényleg nagy bajok emésztenek.

Tegnap hazai híreket olvastam. Szlovákiában meggyilkoltak egy fiatal újságírót, Ján Kuciak-ot és barátnőjét, lelőtték őket, mindezt 2018-ban. Csak mert le akarta írni az igazságot. És én egy ilyen országból származok, egy ilyen nyomorúságos helyről, ahol az igazság utáni vágy magában hordja a saját megyilkolásod lehetőségét.

Csend van, odakint énekelnek a madarak, rigók. Szomorú vagyok, egyre szomorúbb. Faludy Györgyöt olvastam, akit sokszor meghurcoltak, mert igazat mondott. Magyarország nem változik, ma ugyanott tartunk kultúrális értelemben mint a 20. században, mármint végig a 19. század végétől a mai napig. A szélsőséges eszmék és a kapzsiság kéz a kézben járnak egymással, gyűlölködés és negatív, ellenségképekre építő propaganda. Haza és nemzetárulózás. Lopás, korrupció. Ezek vagyunk... A magyar kultúrkört átjárja a szélsőségek kusza hálója, a szélsőjobboldal kormányon és ellenzékben is. Sokak számára válik egyre elfogadhatóbbá, hogy az ellenzékben lévő szélsőséges párttal össze kell fogni, mert az érdekük úgy kívánja - nem képesek értékek mentén gondolkodni, csak a hatalom számít a percnyi királyság, hogy valakit gyűlölni lehessen és legyen bűnbak. A magyarországi demokráci illúzió, nincs és soha nem is volt és nem is hiszem, hogy lesz, mert sem kultúra, sem akarat, sem tudás nincs hozzá.
A gazdaság korrupt és a korrupció mértéke óriási: mint mindig. Az oktatás korszerűtlen, idejétmúlt, az egészségügy gyakorlatilag nem működik, a xenofób propaganda mégis tarol. A kormánypárt szélsőjobbos, az ellenzék nagyobbik része szélsőjobbos és vannak akik lelkesen magyarázzák, hogy a szélsőjobbot szélsőjobbra cserélni az jó és helyénvaló. Magyarországon lassan teljes lesz az őrület, nincs rajtunk segítség, ahogyan Faludy idejében, a Rákosi rendszerben sem volt, ma sincs. Ez egy permanens rothadás.

Mik az elvek? Miért van az, hogy elvek nélkül jobb létezni? Vagy nem jobb? Az elvtelenség előny? Nehéz ezeket átgondolni. Én azt gondolom, hogy az a legoptimálisabb ha az embernek vannak elvei, de nem túl sok, mivel egy ember az élete során változik és megváltozik és az elvei önmaga előtt is nevetségessé válhatnak. Én is jártam így, régebben sok elvem volt. Mára alig maradt és csak olyanok maradtak, amelyek szerintem a lét alapjait érintik. Az élet tisztelete, a másik ember tisztelete, a természet tisztelete, a számolás és a bizonyítás tisztelete (tudományos gondolkodás) és az emberek privát szférájának a tisztelete. A többi elvem eltűnt, nincs egyetlen egy se. Persze ezekből egy csomó dolog következik. Például a másik ember tiszteletéből egyenesen következik az, hogy soha nem szavaznék egy szélsőjobboldali pártra, akkor sem ha látszólag előnyöm származna belőle. Utálom az "ellenségem ellensége a barátom" elvet, hányok tőle - mert aljas. Ezért nincs esélyem hazamenni, örök emigráció a sorsom, mert odahaza nagyon sokan nem értik ezeket.

Ezen a héten lesz galacska születésnapja.

Lassan egy éve nem voltam szabadságon, fáradok, elfáradtam. De esélyt se látok arra, hogy jobb legyen, elutaznék egy nyugodt helyre és csak aludnék, meg futnék és aludnék és sétálgatnék Vele. Valahol, akárhol, mindegy hol, csak senki ne zavarjon.

Nem számít semmi, csak az emberi lét legalapjai, az élet és az elmélkedés, teljesen mindegy, hogy anyagi értelemben sikeres valaki vagy sem. A jóság, szerénység, igazságosság, szeretet és az egyéb, mára nevetségessé tett dolgok a legfontosabbak, na és persze a könyvek.

Vagy nem? Talán semmi nem fontos.

Nagyon érdekes fotósorozatot szeretnék bemutatni Sonja Hamad-tól, amelyet a kurd szabadságharcos nőkről készített, akik az ISIS ellen harcoltak. A címe "» Jin - Jiyan - Azadi « Women, Life, Freedom".

Ha valakit érdekel, akkor ezen a linken megnézheti a fotókat, némi szöveggel kísérve: http://sonjahamad.com/projects/jin-jiyan-azadi-women-life-freedom 

Kurdisztán gyönyörű, tágas és bárcsak eljuthatnék oda egyszer, de az állandó harcok és fegyveres összecsapások miatt sajnos az az egész régió elérhetetlen a számomra. Sonja Hamad-nak van még egy képsorozata "The road to Kurdistan" címmel, azt is érdemes megnézni: http://sonjahamad.com/projects/kurdish-spring A sorozat alcíme "kurd tavasz".

Csak ennyi mára.

álmodott az árnyék,
némely patak emlék,
zörög a zaj: mert dolga,
alvó lágy emlék,
csak csúszik.
És a távolság réme
elszív mindeneket,
csak zubog, karmol,
alant és leglent,
ahová óvatosan nézek,
hiszen bármi,
bárhogyan harap,
a seb csak emlék,
tőled és rólad.
Ellépek mert kérted,
árnyékba, csendbe,
zajtalan rendbe,
hajnal tenyerébe,
múlás rejtekébe,
alaktalan darabra
szaggatott,
napfénytől csókolt
hajnalhold
árnytengerébe.

lehet, hogy valaki ellopja az ágyneműm csíkjait és fekete szövettel tömi ki a számat, a szobában - ami valójában a legbelsőbb világom, ahol azok a Fénylő Pontocskák laknak velem, amelyek a bensőséges és baráti viszony alapját megteremtik a Kibaszott a Huncut és a Nekem-Kedves végpontok és szigetek közt, csak éjjel jönnek elő, albérletről-albérletre hordom őket, gyerekkorom óta velem vannak és ha kell megvédenek

ha elfordulok a lélegzéstől miközben két kézzel fojtogatom magam és fuldokolva, végignézem, ahogy a szemem bevérzik, a szemhéjam, mint egy színtelen, horgolt sapka, lassan lecsúszik, elszürkülök és lassan elájulok, csak a némaságom lesz szolgaibb és közben képzeletben jegyztelve megfigyelem, hogy most: a fulladás pillanata előtt, komor csöndbe burkoltam magam, mint egy hosszan elnyúló félsziget, melyet félig erdő, félig kősivatag borít

nekem idegen az, amit mások elképzeltek a boldogságról, ismeretlenek a kedves szavak és ha túlélem a saját magam által felállított akadályok átugrálását és ha nem esek bele egyik magam ásta, hegyes karókkal teletűzdelt gödörbe sem, akkor elsétálok a gyerekkori fagylaltárusom kora-nyarába, veszek mazsolás-puncsosat, citromosat, csokisat és a terasz szélére kuporodva végignézem, ahogyan ott fagyizunk gyerekkori barátként, hárman: Tibor, József és én - kék tyeplákyban, rozoga biciklijeink mellett, egymás csendjébe fiatalos rothadást nevetgélve

amikor az utolsó pillanatnak gondolt villanásról kiderül, hogy csak egy átlagos momentum volt, nem vagy túl semmin, mert nem volt különlegesen rossz, vagy túlontúl fájdalmas, a rossz-bárgyúsága és a meghaladhatatlannak látszó tapasztalás-gyűjtemény, csak egy egyszerű, közönséges darabkával bővült, egy újabb minta adódott a meglévőkhöz, biccentenem sem kell, csak használom a fájdalom-halmaz, öröm-halmaz, képmutatás-halmaz játéktereit, ahogyan kell

elzsibbadt valami, a sötétbarna redőny szájai vajon tényleg szájak, vagy inkább hullámok, és ha átnyúlok magamon, akkor az ott belül, a beszívott levegő, összekeveredik a szövettel és ha igen és ha ennyire ritka szövésű hús-baba vagyok, amit össze lehetne préselni gombostűfejnyire, de a sok térköz, meg a felgyülemlett iszap, amelyet a belső halál-halak delente feltúrnak, szívemből férgeket csipegetve, madárként fel-fel sziszegve, kígyótestem lógicsál az űr mélye felett - nem hagyja, hogy teljesen értelmetlen legyek és elmúljak

nem tudom értem-e, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálok, nem számít, hogy teremtett mese, vírusból egysejtűvé alakult lény, két dimenziós felületről képzett háromdimenziós hologram, esetleg valaki álma, vagy illúzió vagyok-e, mellékes, hogy mit érzek, mellékes, hogy mit teszek, hogy teszek-e, vállalom-e, bátran vagy gyáván sétálok, a dolgok megléte és a tagadás sem számít, csak a kérdezés képessége az ami jelent némi vigaszt, egyébként teljesen feleslegesen