ö9ide45n

Boltba,
a járókelőket nem is láttam,
a felhőkbe, fákba kapaszkodva,
úgy éreztem,
valahol haragszanak rám,
egy meg nem született kislány dühe,
gyűlölt, éreztem a haragot,
csak mentem tovább,
nehogy lássák rajtam,
mennyire rossz.
Hibáink sokfélék,
a döntések mindent átmozgatnak
Amikor hazaértem,
álltam a konyha közepén,
nem mertem sírni,
úgy éreztem nem tudnám többé abbahagyni,
lenyeltem hát,
mint ahogyan a napjainkat szoktuk.
Mindenki temet -
ki-ki szülőt, szerelmet, gyereket.
Fájsz, elásod, elhallgatjuk -
milliónyi gennyes sebeinket.
Ijesztő embernek lenni,
Hibáról hibára létezni,
és mértékük szerint
szenvedni: akkor is
ha vigyorog, mosolyog
a sok hazug ál-arcunk,
odakintre eljátszva
a jól megtanult túlélési stratégiák
muszájból font hazugságait,
csakhogy továbbra is
erősnek, vidámnak
"felnőttnek" tűnjünk
ebben a sokrétegű álom,
álom az álomban
amit életnek nevezünk.