ndfg.,mdfgn.fjfjfjfjfjfjfjjffjfjfjfjfjfjfjfjfjfjfjfjfj

Hátad íve dombokat formál tenyerem alá,
Elmúlnak a meglévő maradék-hegek,
Karom simogat a sötétben, mintha
Szellő táncoltatná rongybaba testrészeimet.
Falevelek vagyunk, véletlen szomszédok,
néhány másodpercig együtt keringve,
egymás szárába kapaszkodva táncoltunk -
de a vihar, végül mindig győzni fog.
Hátadon játszok, lassan keringőző ujjaim,
gondoskodásom higanyát kenegetik.
A függöny résben utcai fények táncolnak
miközben a szobát kettémetszi a sötét,
Te pedig oly nagyon halkan szuszogsz,
elalszol, majd pislogsz - mint egy állat,
mely bár fáradt, de nem bízik a világban,
képtelen aludni, soha nincs nyugalma.
Azután eltűnök - a nyári zápor szív ki a szobából,
gondolataidban egy fura hiátust hagyva,
mintha ismertél volna egy pohár élő levegőt,
mely úgy mosolygott, mint aki mindent kibírt,
színtelen beléndek volt - ott ült, te pedig amott,
de elmúltak, alig hagyva bármiféle nyomot.