képek, betűk

szellemekhez 

Az éjszakát
lassan megeszi a fény, apró harapásokkal halad
előre, 
párás a levegő, a nedvesség zöldesszürkére
színezi az utcát,
most begöndörödne a hajad.
Le van lassulva minden,
mintha egy álom folyna tovább,
bizonytalan a körbetekintés
és a légzés, főztem kávét neked is,
majd kiöntöm ha nem kéred.
Egyszerű dolgok
bonyolult hálózatai.
Őrült jelenség az eszmélet,
tudni azt, hogy tudod,
látni azt, hogy te vagy az aki tudod,
én lenni az énben,
meglátni a saját szemeid a tükörben,
tisztában lenni azzal ki az ott.
Közben persze a bizonyosságaink,
oly illékonyak, mint a hétköznapok
két ünnep között, vagy fordítva,
nem vagyok biztos semmiben,
legfőképpen a valóság-definíciómban,
az érzékszervek szenzor adataiban,
az emberek szavaiban,
mintha eltűnt volna minden
amiről gyerekkoromban olvastam,
nem vágyok moralizálásra,
sem erkölcsre:
hiszen újra és újra ugyanolyanok vagyunk,
semmi nem változik,
csak a történések gyorsasága lett furcsa és ijesztő
és a mennyiségük,
a túl sok túl gyorsan és újra és újra,
felszántja bennünk a húst.
Nézem az üres járdákat,
ott szoktál sétálni,
a rózsaszín hátizsákkal,
menetelni
az ovi felé,
szellőztetek - a hűs, párás levegő
mintha visszakönnyezne rám,
alszik az én,
szunnyad az akarat,
hátralépek - el a bizonyosságoktól,
mert semmi, egyetlen pillanat,
sóhaj vagy mosoly sincs,
amiről bizton állíthatom,
hogy úgy volt, ott volt
és átéltem. Hangosan odaköszönök
a fáknak, mosolyognak, de nem szólnak
semmit, talán még félálomban vannak,
megyek, óvatosan csukom az ablakot,
nehogy felébresszem őket,
és megharagudjanak.