werwer492398
Ott ragyogtunk a szélben, mi voltunk azok? Hagyatékunk
egy kályha-szerű, világtalan álomból is érezhető nyári
meleg: rajtad tenyérnyi tanga volt, középen átfogtuk egymást,
nem emlékszem, kinek a feje volt a másikán, nem tudom
hol értünk össze, melyikünk a teste merre volt, csak
a hófehér puhaságra figyeltem. A hotelszoba túlféli,
magas beltere különös világosságot sugárzott, a vaskos
dekor függöny mögül a zivatart bámultam - most is
ott állok s azt nézem, ahogyan a sötétszürke felhő-arcok
az égen bennünket vigyáznak, szemükben sárga villám
gömböket kacsint felém a múlt, Ő ezalatt az ágy mellett
pakol és a közeli templom kongását hallgatva várja, hogy
abba az órába is beleégjünk. Mintha saját hamvaink
elől menekülne a fájdalom, akarat nélkül hagyva, titkolja
mi maradhat belőlünk és mi az ami elveszhet. Fuldoklom,
s most hogy akarat nélkül maradtam s alig-alig létezek:
irányíthatatlan lett a szívtengelyek iránya. Csak küzdök
a felesleges élettel és hiába az űr valósága, a sok törvény,
az álmok vágyai, nameg a kacskaringós érzelemkertek,
olykor minden valóság felett győzve az ébrenlétet átrakják
álmainkba és mint pöttömnyi, remény-fények: bennük
élünk tovább. A két világ cseréje új valóságot szül, odabent
találkozhatunk Lénánnkal és egyszerű lesz az egyszerű,
te fogsz, én tartalak - vagy fordítva: mindent befed a
könnyedség, néha kergetőzünk és ha elkapsz a csendes
búj-búj vállaink keménységét oldja, talán így könnyebbül
saját bűnétől az Ég - hagyja őket ott az álomban pörögni,
s hogy egymás arcába olvadva, eggyé legyenek a kettőből.
No comments:
Post a Comment