képek, betűk

werwkejhrlkjwhk2jrhelk2jr2

A késő tavasz önmagáról ír verset, méltatja 
a kellemes, párás levegőt és a sok zöldet. Olyan
vidám és lelkes, ahogyan elemzi magát, végül
elalszik, betakargatom. Reggel körbesétáltam
a várost, lementem a tóig, emitt-amott sírtam
néhány másodpercet, mert vannak ilyen fura
emberek mint ez itt, akiknél a helyek nem
egy-korszakban léteznek,
több időt vonszolnak magukban. S amikor
ilyen ponthoz érsz: látod benne a jelent, mint
én
egy füves lapályt, hol éppen egy idősebb úr
cigizik, mögötte viszont megnyílik a múlt és
két árnyék tollasozik, nevet, a hátizsákjaik
annak a fának a tövében, ahol most épp egy
szürke mókus nézeget. Az egyik árnyék te
vagy és csak állsz most, két idő közé préselve,
próbálsz tovább sétálni, közben vissza-vissza
nézegetsz, amíg szét nem feslik az a másik idő
és csak abban bízol, hogy ott, abban a régi
jelenben az árnyékok mindig ugyanúgy
maradnak és csak a toll-labdát figyelik és
számolnak: ők egy ragyogó délelőtt néhai árnyai.

A fák ilyenkor olyanok mintha plasztikai
műtéten estek volna át, megújulva, szinte
ránctalan kéreggel, mindeféle virágos ruhában
illegetik magukat és a szirmaik közül pompás
parfümöket pöfögtetnek szét. A hársfák édes
cicomája, a friss csalán zöld bujasága, a
kőrisek busa lombja és az öreg bodzafák vaskos
törzsei szép íveket rajzolnak a látvány köré.

Felsétáltam a Waitrose-ig, végig fogtam 
a kezed, talán csak azért, mert húvös voltál,
meg hogy húzzalak kicsit. Közben gonosz
módon a szembejövők öltözetét fricskáztuk,
nem vettem észre, hogy ez is egy múlt-kép,
hiszen ma egyedül ballagok, ugyanaz az út
tucatnyi időképek sorozatai közt, a jelen
bizonytalan és ingatag. Leültem az egyik
padra cigizni, próbáltam megszabadulni
a jelenvalótól. A füst szürke felhőjének
csúcsán átvilágít a nap, sárga és hófehér
gömbök táncolnak a szemzugba égett
könnycseppek csúcsain, ha valaki jön
rámosolygok, nehogy észrevegye, hogy
az ott a padon csak egy üres féregbáb, nem
lakja senki. Végül visszaindultam, azon
a lankás részen, ahol utoljára fotózott,
le a tóig, keresni a járatokat a szépet, 
ragacsot - ami maradt, s ami nem: azok ott,
valahol, kell, hogy legyenek: Ők a parkokban,
a közeliben, s távoliban, csak sétálnak
megpróbálom elkapni őket, mintha lepkéket
kergetnék egy éberálom rejtett súlya közt,
talán a gyógyszer: ha megszüntetem ezt
a jelen valót, akkor ez nem folytatódik,
csak az marad valós, ami már megtörtént,
valamiféle harmóniába kerül a valóság
és a múlt. A katedrálist elkerülő félíves,
macskaköves emelkedőnél a templom
kertjét nézegettem, nem mertem bemenni,
talán majd holnap: még búcsúzóul a tájtól,
ha kérnék tőlem a vámot, papírokat odaát,
legyen egy ima velem: mint mérges kutyáknak
a békecsali. Emlékszem, gyerekkoromban
olyakor a fákat ölelgettem, már leszoktam
róla, talán majd titkon keresek egy tölgyet,
arrafelé ahonnan rálátni a helyre, ahol az
árnyak tollasoznak, felmászok a fára, leülök
s onnan lesem őket, abban az idő-gömbben,
amikor még nem tudták mennyire jó nekik,
és nem kellett feledniük azt, ami létezik.