képek, betűk

KJEH91Pl4JKAALWG3

Szétszórva, minden centiméteren: itt volt,
egy önmagától nyitott ajtórés mögül nézett,
tudom, hogy sírt, éreztem könnyei sós szagát,
olyan mint a bristoli szél tengerillata - nedve
csíp, fertőtlenít és folytában utat mar magának.

Nem mertem az előszoba felé nézni, lépegetve, 
aprókat tappogott a háló felé, álmos köd
volt még: kijött, ellenőrizte, hogy ott vagyok,
s így nem kell az éjtől félnie. Az új mosgógép 
kattog, rágódik a ruhákon, enzimjeivel kásává
emészti mindet - a tisztaság kíméletlen szokás,
teregettél: karodban minden éj s puha maradás.

Akadhatnak dolgok, amelyeket nem lehetséges
túlélni: ellenvetünk, hinni szeretnénk, úgy teszünk,
mert azt szoktuk meg, úgy hallottuk, mások is
azt mondták, rosszul esne nekik, butaságnak tartják,
csúf munka - közben minden bensőség szálacska
körött ott tekereg egy móka, a tragédiákban lakó
elgémberedett abszurdum, olyan mint ahogyan az
elmúlást megéljük: szerencsés ki nem egyedül.

Gyertyaszínű hasadon fülelve szeplőket számolok.
a bambán, imbolyogva közeledő eljövendő lépéseit
méregetem. Mennyi időm maradt a maradékból?
Ott alszom, ahol lassúzni szoktunk, közvetlenül
az elalvás előtt arcom előtt lebeg, mint kérészek:
összenőve két árny pörög. Ott ülök a vörös, ócska
kanapé helyén. Nézem, kártyáztunk. Saját szabályok.
Épp nyertél, odakint tél, karácsony előtti csend,
nem gondol felőlünk árnyék, megvadult önzés.

Nincs panasz. Miért is lenne? Az oly közönséges.

Lélegezzünk a bútorokkal, csuklóid a mellemen,
kifordult lépések fájdalma, gyengédséged a gumifásli.
Az ápolás, örjöngése félreértésekből csókfürtöket
és állatfélék szembesülését keveri majomságukkal,
egymás felé fordult ujjaink az öntelt felegyenesedés
túlértékelt szereplése. A szórványos szépségtől
fuldokolva nyalogatod a múlt múltját s a feléd
kacsázó párna - mit én dobtam mintha dühítene,
ebből fogócskázás lesz: veszekedünk, ordibálunk,
egymás ölelésében kalimpálunk - akár a Hold
meg a Nap giccses hasonlatát összetöppesztő
gravitáció. Kiírod a wc-be: olykor a különbségek
erőt jelentenek, szerinted már nem. Lassulok,
újra aludnék, de valami kopog a konyhaajtókon,
nem merek odanézni, vérvörös félelmet szeretne,
figyel - napok óta hív, csalogat a halálfelhőkkel
házaló ügynök. Halkság. Pókhálóvékonyra szőtt
kérdések, kérdések - a könyvespolc és a fal közé
kifeszített függőágy, a másodpercek most magukat
számolják vissza, majd újra, a legutolsóból lesz
a legkisebb akarat, az már az ájulás határán: hol
szétnyitom a kis és gyűrűs ujjaimat, oda majd,
ha átlépek azon az ajtón: belesimul a levegőm.