képek, betűk

LJJKHKJH33r

Felriadás, hallgatózás, melyik világ ez?
melyik év? ez vajon olyan pillanat amitől
szabadulni szoktak? kihűlt simogatásokat
melegítek fel, vigaszként arcomra tapasztom őket,
fokozatos észlelési sorozatok, harcban
az eszmélet a merengéssel, 
az ébrenlét menekülne, eliszkolna a titokkal,
melyet rábízott a körülötte keringő éjszaka,

pislogásom könnyben végződő faágak,
a folyosóról beszivárgó fény átcsorog
köztük, feltűröm a farmerom szárát
és gázolok, nem tudom mennyit kell
még számolni, hogy felébredjek és
ott legyek, ahol szeretnék, 
a kételyek
újabb hullámokban érkeznek.
ücsörgök, majd hangosan beszélgetek,
mintha itt lenne, néha köszönök ha hazaérek
valahonnan, mintha bárki hallaná,
az ébrenlét egyre nehezebb,
hiába fülelek a hálószoba felé, a sötétség
hangtalansága, az autók zúgásán az utcáról,
végig lehet követni az egész doppler effektust,
a járókelők kacagása, visongása
megtárgyalom veled, hogy mennyi hülye részeg,
nem tudom hány óra lehet,
suttogva kérdezgetnek a falak, bántani fognak,
ha jobb lehettél volna,
ha szelídebb lehettél volna
he okosabb lettél volna
ha elhitte volna:
hogyan történt volna? Mikortól éreztük
közös pontjainkat börtönnek? Benne
haragunk számolatlan marásai,
őszi lombhullásként keringtek, szárnyaikkal
sebeink száraz kérgéből formáztak képeket,
orrunkról orrunkra álltunk: egymást egyensúlyoztuk,
mint két jómadár rozépezsgők és sörök nehezékében
egy képzelt diszkógömb alá, elfolyik ez a kép is,
a gyomorszájam körül kacskaringókban
fuldoklásféle, most szunyókálok, fogom
az ujjaid ls megvárom amíg
odakint
a vadgalambok és rigók énekei keringőznek,
lassan felfogom ahogyan beindul az élet, de az éj
nem múlik belőlem, itt makacskodik
és nem tágít, én közben kitöröltem ezt a hetet,
visszaléptem az utolsó sétánk napfénysugaráig,
újra lefotózom a parkban a fákat,

a túlélés próbálkozás magányos missziói, 
az élet akarásáról papolnak,
az emlékezet bohóckodása
kimarja belőle arcomat,
belőlem bőre tapintását,
az elrontott történetek a ritmusuknál
fogva fájdalmasak: egy évszakváltáshoz mérhető,
húsbavájó szélekből szövődnek,
az a két szerencsétlen,
egymásra találó hang, némi makogás után,
együtt kavargott az idő elképzelt sodrában,
félreértve egymás kódjait,
ártatlan szemeink talán szeretetből vádaskodtak,
leleményes szörnyeteg az idő, 
úgy kínoz és ijesztget, hogy közben megtisztít,
könnyebben
aludnék el ha tudnám, hogy nincs holnap ébredés,
csak egy kimerevedett képen
a konyhapult előtt keringőzünk,
a fejed a vállamon, én mosolygok
ujjvégeim érzik a pulóvered puha szövetét,
És csak járjuk,
nem unjuk meg,
mert az idő érvényét veszítve,
nem létezik többé.