képek, betűk

dkljgadhgKKKKKKKKKKKKKK21sdfsd

"S" alakban a pokróc kitin-kemény burkában,
a rézsútosan döfködő fények
a könyvek élére
szürke hártyaként rezgő mintákat vetítenek,

szemben az ablak árnyéka fordított kereszt,
vánkosokkal
párnázott gumiszobám a kétszer aláhúzott magány 
csicsás koporsója, melyet egész éjjel huhogó,
csupaszra borotvált csimpánzok ugráltak
körül újra és újra.
Az akaratom soron következő
lenullázása közben rozsdás
vaslétrát támasztok az égnek,
szeretnék beszélni a korgó gyomrú felhőkkel
a halál és az élet hullám interferenciáinak
komikumáról, el akarom panaszolni, hogy
a törpe gondok etetése még több idővel jár,
kérem,
menjenek tovább nélkülem,
én maradnék,
mert ha a kedves hazajönne,
s nem találna, sírna keservesen.
A pókok is belefáradtak a lesésbe,
mielőtt elbújnának a szellőző rácsozata mögé
szerelmeskednek egy utolsót.

Ököllel arcon ütöm magam, ellenőrzésképpen,

hogy ez én vagyok-e, a konyhapulton hempergő

fekete tollal

a csuklómra firkálom:

"az élet csodás szérum, a reményből

összehordott borsópiramisokra hasonlít, 

ezeket lehetetlen megépíteni, 

te mégis hitted: sikerülhet."

A konyhapulton a pöttyös bögre egy késsel
vitatkozik azon, hogy az alakváltás csapdája a

folyamatos menekülés a "Nem Tudni Mi" elől,

a "Volt Amiben Hittél" karolásából, 

nos, persze, fogalmam sincs,
hogy a bögrék

mihez képest mérik a menekülést. Lesüllyedek.

A szem nélküli, meg nem szült babafejek 

kórtermei előtt ébredek, a belépésnél hadarom a jelszót:

"kérek-e még, akarok-e még?" majd

tovább, lejjebb

az embervilág poklába, hol a csáléra teremtett utcák

kocsonyás rugózását a spirálba

hajtogatott villanyoszlopok dülöngve követik,

a csatornafedeleken jégcsapvirágok meredeznek,

ezek a megfagyott páratartalom fogai,

a csipkebokrok gyermeki halántékbőrt teremnek,

a felismerést, hogy

végül is ugyanott vagyok

ahonnét indultam: ez ugyanaz a szörnyű odú,

ez itt az ördögök földje - hol az életnek

nevezett randomizált kakofónia

saját folyamát gépiesen termeli, egyszerűen

csak létezni akar: mindenekelőtt és felett,

és hiába pislákol ott bent a szebbik felünkből egy gyertya,

a zabálás, szaporodás és ürítés ritmusai

túlharsogják a sistergését,

s elhisszük, hogy
a "mindegy"-ek gyógyítanak,
közben se ő, se mi : nem azok
vagyunk, nem a csodás makrólények,
nem a bibliában elképzelt isteni másolatok,
vagy az evolúció csúcspontjai,
hiszen
nem létezünk, testünk anyaga ugyanaz
ami körbe veszi és ez az egész tudatosság,
gondolkodás és lét - véletlen 
következménye, a sok-sok trillió
és kvintilliónyi parány létrehozta
variációk közül az egyik kudarc, és a
mintázatok pillanatnyi rendeződése ma úgy
hozta, hogy te ott: álmodsz, én ezt írtam,
mások meg azt: amit az éppen soron 
következő kémiai reakció, elektromos
kisülése okozott. Csak olyan,
egyszerűen csak van,
nem lehetne másmilyen az alapja,
csak némileg a felszíne,
mivel a szubjektív, saját élményeink

a gőgös-szőrös-patások, 
igen, a kicsi, pusmogó műanyag ördög: Mi,
na és persze
a levéltetveket felzabáló katica a kertben,
meg az első tavaszi nárciszok,
a pacsirták, makákók és a nefelejcsek
ugyanezt csinálják. Nincs ennek valóban jó,
pontos neve.
És nem is kell, hogy legyen,
mert minek
a név a véletlenségben fogant, cikázó
mulandóságoknak?