képek, betűk

 LKJHLKJ886

Az éjjel az esőzés rózsaszínre festette a levegőt,
üveggyöngyökben lebegő kosszá lettek a környezők,
végzetük ha volt - csupán széltől összefújt véletlenek
szükségszerűségei, melyek a magánytól való
legbelsőbb félelemeink ellen kiagyalták Istent, isteneket
hozzá meseként a Teremtést, teremtéseket,
katt, katt: csobogás ott a fémes nyálban, univerzum
buborékok gömbjei közt: valamelyikben ott vagy,
valamelyikben ott vagyok és egy szobából
a fák között csángázó párás levegőt gyönyörítem, 
a bodrokból ki-puzz-le-zom a homlokod, s ha
nem lenne köd, megpusziltatnám azzal aki voltam. Közben
idebent odakint lett, a szegély mentén kifordultak a szobák,
most én vagyok a park fái, fűszálai, a betonra hullott
csokispapír felé masírozó hangyák,
azok pedig onnan figyelnek, ahol néhány perce még
a bent volt - ámulnak: szép zöld az ott, s azok hangyák
félelmetesek.
A zuhany rendben működött, lemostam a maradék
bőrt, hullafoltot és a csövet is,
a törülközőmet úgy akasztom a háló ajtajára mintha
aludna ott bent valaki. A résnyire nyitott ajtón
a levegőnek halkan beköszönök, 
óvatosan csukom vissza, nehogy felébresszem.
Tudom, hogy megőrültem,
tisztában vagy vele, mégsem tehetsz ellene,
olyan mint bármelyik betegség: jót jelent, mert
egy lépéssel közelebb visz az elmúláshoz.
Az alvást és az álmomat már elfelejtettem,
órák óta túl vagyok a hajnalon, túl a reggelen, a mai napon,
pedig még csak hat óra körül van,
mások ilyenkor ébrednek, ha vannak még egyáltalán mások,
ebben nem lehetek biztos. A mozgásra alkalmas részem kávét főz,
várja, hogy megigyam, utána talán elindul a városba,
ilyenkor még meg lehet lesni a különféle helyeken megtapadt emlékeket,
egy-egy pillanatra visszatérni a valóságnak gondolt,
történetünknek mondott valamibe,
úgy figyelni ahogyan a gyerekek szokták a meséket. Nézd!
Ott egy ruhabolt, emlékszel hogy mennyire szerette
az illatosított kézfertőtlenítőjük szagát? Amott meg az a más -
talán egy kirakat, vagy egy sikátor, esetleg egy néma
mosolyba hajló kézfogás, egy melegedni vágyó tenyér
ujjaid közt, teliholdat vizslató szemek, egy csendes
korholás - bármi, amitől néhány percre felmlegedsz,
mielőtt újra olyan leszel mint bármelyik rideg, kopott
macskakő. Olykor a kirakatok üveg-tükrében
két embert látok egy helyett,
egymásból szorzódva hullámzanak, mintha követ dobtam
volna egy könnyekkel töltött szemüregbe és
a komótosan terjedő hullám-csúcsok közt ott
hánykódik minden akaratom, s míg el nem süllyed
üzemanyagként bűzölög, nyeleti magát, hogy tovább működjek.
Ez az egész egy jól kimódolt megtévesztés? Csak ballagok,
belekarolva a kedves tükörkép szellem karjába,
követem az alattunk sebesen elpörgő járdát,
szaladni próbálnék, csúszok vagy elesek, majd felrepülök.
Emlékszem, utoljára a nagyszüleim udvarában repkedtem az ólak és
a kiskonyha között, egészen ki a határba: talán tíz éves lehettem,
s most újra:
ott hagyok mindent nektek,
tudom, gyerekes, de abban az a jó, hogy nem kell a valós
korlátoktól, élet-igazságoktól, előítéletektől,
tapasztalatoktól bárgyú féligazságoktól, mendemondáktól hemzsegő
doktrínáktól, duruzsoló magabiztosságoktól tartanom,
hiszen nem vagyok, s ha lennék is,
csak időszakosan, mint azok az esőcseppek, melyek
most rózsaszín gyöngyként itt libegnek,
s talán ők is benéznek rám az ablakon,
remélem
lesz köztük olyan, mely
vissza is integet.