Rfgh456ff
Az esték csak úgy eltáncolnak, bármiféle
indulat vagy hangos szó nélkül,
saját lélegzetükből csendet hajtogatnak,
úgy mint a szalvétát szokták, óvatosan háromszögbe,
az éleket meghúzni, végül középen, az átlót
többször átsimítani, mozdulataik akár
egy űrhajósé,
az ajtók és a falak között lebegnek, teát öntenek,
megfogják a pohár fülét, majd visszateszik és elmossák,
leülnek a székre és a tenyerüket a combjukra
hoppantják.
Az esték csak úgy mendegélnek,
kevés az erejük a beszédhez, leginkább hallgatnak,
fülelik a belső tér önmagából ellett zajait,
ahogyan aláhull egy porszem,
egy pók arrébb lép a hálóján egyet,
vagy a víz cseppen a konyhai csapból,
közben
elég nekik ha pilláik alól lefelé néznek, mintha
aludni készülnének - mielőtt, vagy miután az időt
egy olyan pontra tekerték ahol valaha simogatták,
ölelték
őket.
Az esték szelídek, úgy rendezik a dolgokat
mintha a képzelgéseik valósak lennének,
eltűnt arcot kutatnak az elméjük zsírjában,
könnyeket csíráztatnak egy műanyag tálkában,
ciccognak a jövő és múlt
időhöz, almát hámoznak,
söröznek vagy éppen ébredni készülnek,
mielőtt megviccelhetnő őket az első
fénysugár.
Az esték csak úgy ringanak, mintha
önmaguk bölcsőiben vonaglanának, nincs szükségük
szülőkre, barátra: nem vágynak
etetőre, orvosságra - csalfa virágra,
mindent a helyükre
tolva búcsúzkodnak, végül egy távoli szembogár
zöld párnájára hajtják fejüket,
egy-egy könnyet rejtve álmos tekintetük párájába
lepkékről álmodnak.
No comments:
Post a Comment