képek, betűk

mfnfwjzuekj3491

Falevéllé váltunk, késleltetett vidámság okán,
önámítás és önzési startégiák nélkül sebzés és
gyógyulás a legbiztatóbb sodródásunk.
Két kaméleon táncol a tetőn. Nevetnek.
Nem tudom miért láttam őket, 
a fél óránkénti sírás foghíjában lebegtek,
rámtekerték a szemeiket, miközben
előre-hátra tipegtek. 
Azután elmúltak a tetők, képek.

Mintha egy harcmezőn magunkban maradnánk,
és nem csak az emberek örjöngenének köröttünk,
a növények, állatok és a gombák s maga
a levegő is megőrülne. Várakozni a sötétben,
felvarratlan új arcokkal a hátsó zsebekben,
a borzalmas napok kiélvezése, és
akármi érkezik rólad - azt várom mikor mesélhetek
magamban nekem. Véletlen emlék-töredékek
sugarainak kaparása,
a szétesés kellemetlenebb a náthánál,
észrevétlen marad egészen a végig.

Eszmélet utáni eszmélet: mikor mibe
kerülök és honnan hová ébredek, a sok réteg,
zavaros szürkéi, mint a gyurma melyben minden
színt egybegyúrtak. Olykor
a megidézett szemeid csupasz helyére,
kürtöket képzelek. Az

esetlegesség kertje angyalokat termett,
egy padon ültél és kérted, hogy
mondjam meg milyen színűek azok a szemek,
ma mustáros: a fénytől,
holnap algás: a sötéttől,
nem néztél vissza, elaludhattál valamerre,
mert hirtelen sötét lett,
éretlen bogáncsok nyújtóztak

illatos útszélek mentén,
a szekrény mögött keresgéltelek,
már nem voltál, s mint hangtalan, zajtalan fekete por,
az univerzum hullája gömbölyödött körénk,
az egyidejűség és egyterűség illúzióján kívül,
itt ma: mások a szabályok
mint amott a Földön.
Párhuzamosan magamban beszélgettem, 
szánalmas válaszok ismétlődő kérdéseimre.
Mi az ami kimozdít bennünket a magabiztosságból?
A kellemetlen percek emlékei?
A saját magunkba vájt sebek mélysége?
Legyen-e a sebből kerti tó?
Az emlékek rosszabbak, vagy a felejtés?
A kezek és lábak közt elveszett ölelés?
Összeadom magam és kivonlak belőlem,
hogy nulla legyek? És utána? 
Csomagoljalak be esztétikusan
mielőtt a szívbe küldenélek,
hogy a később így gondoljak rád?
Szakíts le magadról mint egy rossz gombot,
hogy ne fájhassak tovább?
A fájdalom hatóanyaga
a szomorúság. Mint a lesavazott virágok hullái:
még élnek,
várják a tavaszt, de útközben meghalnak.

Állj lábujjcsúcsra, balettozz néhány vicceset, erre
párat, majd amarra. Én közben egy gurulós kofferba
döntöm a perspektívába hajtogatott szerelmünket,
mintha túlélhetné ezt bárki, figyellek és mosolygok
a bohóckodásodon,
nem találom a pöttyös, fekete nadrágodat,
amin a Göncölszekér van, nem találom a zoknijaidat sem,
üresek a szekrények és nincsenek meg a cipőid,
mintha nem lenne sugara többé a köröknek,
a tér melybe fel lettem rajzolva, selejtes, jól tudom
nem léteztem, csak képzeltem.