Alig maradt belőle nekem.
A bejárati ajtó fogsora közt
fájdalmat mondott, szívből
gyors ölelés, végső pontok.
Mostanság lesütött szemmel
tudja azt a küszöböt átlépni,
kerülvén arcaik lenyomatát,
és akarata ellenére létezni,
fájó - mert még ott a félsz,
mintha így kevésbé érezné
a virágba borult sebek sós,
nektár illatát. A napok vélt
fontosságai velünk kopnak,
az emberi volt-való ormai
belőlük múltak. Bandzsítok
hogy világ kontúrja tompa,
zománctalan lehessen, így
takarja, kevesebb észlelés,
nem akarja érezni többet,
mint álltunk a feltépett idő
gyorsan változó szövetén,
gyorsan változó szövetén,
kezeinken át, ujjaink indái
erekként fúrtak egymásba,
hogy a múltjukat gyógyítva,
fákká legyenek őszi ködben,
a szemközti néma park két
átellenes sarkába szétfújva,
ágaival kopogtatni se tudjon
a másik ágain. De majd lent
a földben, éhes gyökereik
érzések felé tapogatva, tán:
összeérnek valahol a mély,
kormos idő éhes torkában,
az érintéstől megnyugodva,
egymástól reszketnek mint
hajdanán, még emberként,
minden szerelmes éjszakán.
erekként fúrtak egymásba,
hogy a múltjukat gyógyítva,
fákká legyenek őszi ködben,
a szemközti néma park két
átellenes sarkába szétfújva,
ágaival kopogtatni se tudjon
a másik ágain. De majd lent
a földben, éhes gyökereik
érzések felé tapogatva, tán:
összeérnek valahol a mély,
kormos idő éhes torkában,
az érintéstől megnyugodva,
egymástól reszketnek mint
hajdanán, még emberként,
minden szerelmes éjszakán.
No comments:
Post a Comment