képek, betűk

LKHGLKjhri23h4he948z2

Az eső kívülről csipkedi az ablakot,
mintha pattogatott kukorica készülne belőlem,
egy nem önként választott történetbe burkolva
hóból mintázott falakat karmolgatok,
ideátról akkor sincs menekülés,
ha végül rájövök, csak kukkolom magamat
egy gyémántfal mögül. A suttogásban
amivel elaltattam a bennem síró gyerekállatot
nem volt lényeg, sors vagy lehetőség,
végig sem hallgattam magamat, hiszen tudtam, 
nem érdekelt. Menekülnék mint
legtöbben a sérültek közül, végül
maradni kell, mert valahol vár egy kéz,
korall színű körmeinek tükrében
egymás fogsorát nézegetjük,
időknek áldozva, alagutakban osonva,
mintha folyamatosan tünetekeről álmodnék,
s csak lapulnék, abban 
az éjszaka variációban, mely az én nappalom,
melyben sötét pamacsok közt puhulok,
tarkódra tapadt, még álmos
fürtjeidet bogarászom egy huszadik századi,
ötvenes évek elejei,
nyár végi, langytól kitikkadt, eperillatú,
könnyekkel feltöltött, szőlő
ágakkal körbefont,
lugasban. Közöttünk
gömbök, kockák, amott sűrűségüktől pattanásig
hízott papíremberek - élükre állítva szalutálnak,
odarajzolt szemekkel, színes ceruzával
meghúzott mosollyal
figyelik, ahogyan tanulmányozzuk őket,
fontos mondatoktól távol,
egyre közelítve a lénygtelennek tűnő,
apró jelek határvonalaihoz,
úgy ülünk ott, mintha már
akkor árnyakká lettünk volna,
amikor megszültek.