képek, betűk

Magamhoz térített
a tűzhely digitális
kijelzőjén villogó
kettőspont
a percmutató
tizenhéten remegve
képtelen eldönteni
mi történjen az
időbeliségem
létnek becézett
történetével.
Konyha
urnámban
a van állapotom
olyan lett
a halál után,
mint előtte a volt.
Emlékezhetnék arra,
amikor a dolgok
még nem
álltak le,
és az idő sem lassult
folyamatosan
egy fagyott
állapot felé, hanem alig
észrevehetően - ezek
a díszek, leletek, emberek
vagy a baktériumok a
beleimben,
még léteztek.
A határvonalat,
meg az át-toppanást rajta,
nem észleletem,
csak sejtem,
hogy már
másban vagyok.
A hangokba néha
mély
morgás keveredik,
a tárgyak másképpen
sűrűsödve,
aligszellemek és
maguktól mozdulnak
a konyhaasztalon.
Akihez szólnék
nem válaszol,
csak mosolyog,
vagy arca nélkül
az államhoz hajol
megkérdezi,
hogy "jár-e még
az óra a tűzhelyen?"
A kertben csend,
valaki utazótáskát
vonszol a járdán,
hallottam a tompa
zakatolását, esőcseppek
spirál felhullása,
késsel bőrömre karcolt,
kék
vonalkák érhálóm helyén,
a remény ragadékai csepegnek
az udvari fenyő
ágvégeiről,
majd
kristálymadarakként repülnek
a fekete ég előtt
felfelé,
valahonnét
áram-búgás, fűtőtest kattogás,
rigófütty és egy aléltságból
magához tért kósza sóhaj,
a visszatérés
felesleges,
mert minden ugyanolyan
mint az életnek nevezett
dögkatlan reményekkel
töltött meséjében volt,
talán semmi nem történt,
csak minden
egyszerűen
ugyanolyan.