a fák megnyúlt, ismétlődésbe
támasztott, oxidált, egykor
ezüstfényű oltótű hegyei,
srég lyukszemükkel átdöfik
a magára hagyott, bábokkal
belakott utcákat. Kora délután.
Hátterében rideg, hőtlen
napsütésben; aludnék kék alatt.
A Brooklands Court udvarában
egymásra borult, szigorú bejárati
oszlopok, mögöttük vénecske
skótfenyő. Részegen gyakran
láttam csillagot csúcsa felett,
pedig nem volt. A párás levegő
koszos fóliasátor, ágyékunkat
védené, befedve ezt az emléket
egyedülvaló derűs véletlennel.
Homloktámaszom faggyúzott verítéke,
érdeskör mély pórusokból. Csontfehér
alkarok lengve sétája, bakancsok;
a középosztály zavartalan
udvariassága, a hatalom,
az unalom és a makacsság kívülállósága.
A sétaszellemek kődobott, vízkörökben
nyugvó, felszínen felém karoló élei,
közben gyomorszáj-kaspóból virágzik az
undor. A létezés sűrűsödése mint
valami fertőzés, de csak ennyi,
egyre hosszabbra kinyúlt kaleidoszkóp
tánc, senki nem nézegeti, eszméletem
függelékei achát mintákban fürtözve
magukat váltogatva rajzanak
egymásmagam ujjai közé karcolva.
No comments:
Post a Comment