képek, betűk

A kékek bevonják
magukkal a fehéreket,
a sárgák a rozsdát,
egymást takarva
sejtetik a magánvalót.
Hazafele séta,
fel-fel pislogva
a kovászból kiszaggatott
kenyérgalamokra,
rügyekkel együtt fakadó
verebekre,
gége-görbületem
nyakamra árnyat vető
boltívére, szokatlan csend
az
autók közt,
járókelők a
mosolyutcákon,
kék tornacipőim szürke
kalimpálása
köveken ugróiskolázna.
Hazaérés jel,
kulcscsörgés ébresztő,
visszatépve
a kábulatból, olyan így
mintha olvadnék:
bárcsak...
Duzzadt csőröd
finoman
csókot
kelepelhetne,
talán otthon vagyok,
szembetalálkozok
magammal,
teljesen egyedül.
A mennyzet körmintái
a Tejútra hasonlítanak.
A ruháid papírszatyorban.
Parfümös üveged a
fürdőszobában
űrhajóm lehetne.
Jó lenne
sírni, de olyan
együgyűségnek
tűnik.
A lassú elromlás
egészen jó
menedék.
Kábaság. És
hasonló értelmetlen
szavak:
Savanyú földben
régek
laknak,
kincsként lázongó,
kényszeres
magvak: valamikék
levendula borsikafű,
teában lebegek.
Ilyenek.
A májam. Meséből
vigaszt, vagy
fordítva,
húsos lapulevek
árnyákában,
feküdnék és szaglásznám
a gyepet.
Emlék,
papsajtot
kóstoltam öcsémmel
egy
húgyos udvarban,
dú dú:
múltunk, történeteink
olcsó rothadások.
Részegség. Aludnék,
de nem.
Stoutföld, feketén,
a lábujjak közébe,
tavaszi remegő. Olyan
állatállapot,
mikor már
összeakadnak a betűk,
egy céltalan
sóhajából, magunkba
vissza
lihegünk
és ez a szó "sóhajtás"
szétválik egy
főnévre és igére.
Az idő
megrogyaszt,
vagy kétrétbe
hajtva maga körül
keringet.
Hagyom, hogy
ez az egész,
trilliónyi sejtből összenőtt
maszat ne pihenjen,
várja, hogy a
kegyelem lesújtson;
közben
találgatom,
hol lehetnék?
Honnan
libegett ide a
huzat? Az udvarban
gyerekek.
Mondókáik
és szüleik
kivetülései,
nekem
apámról
emlékfoltok,
kérdeztem volna
máris felém fordult
az árnyékból.
Ütött.
Félelem.
Barátfelhők,
repüljetek körbe;
városi remetesors,
ahol semmi nem valódi
és mégis olyan,
tárgyiasultnak tűnik
felnőtt-gyerekek és
gyerek-felnőttek
mindenütt, csak
titkolják.
Mert a beismermerés
gyengít, az
öntudatlanság
pedig
kényelmes fotel.
Jó lenne
űrutazónak
lenni,
mert
az itt-levés olyan
nyűg,
melyben
az elmúlt másodpercem
az egyetlen bizonyítékom
saját létezésemre.