képek, betűk

A szomszédos parkban egy liliomfa
és egy cseresznyefa egymás mellett,
egyszerre virágoznak, versengve
hófehér és rózsaszín csapdáikkal,
őszre együtt válnak tetszhalottá.

A nyakamban egy új csomó a fülemet
nyomja, unalmas képzelgéseim mámora
összerág, nyálával egybeforraszt.
Szenderegni vágyó hangod örökkön
álmos hangzása nyugodt. Pihenjen
szépen, emléknek hagyott színtelen
szájszéled összezárt álomkapud.

Az állomásnál egy részeg, talán
francia akcentussal beszélő diák
útbaigazítást kért, fehér melegítőjén
hányás, vagy ételnyom, mosolyogva
hívtam kövessen. Felsétáltunk a
Blackfriars híd déli-bal lépcsőjén
és mutattam merre induljon. Néztem,
integetett, majd nevetve elrepült.

Most éppen nézelődök, csapóajtókból
font kora reggelem és történetünkből
előbuggyanó, érdes toldalék-képek
jönnek, lassítva régvolt dolgainkról
mutogatnak, fényük ellobban. Nem okoz
több fájdalmat. Mintha nem létezett
volna semmi tíz perccel korábban.

Bárkivel cserélhetnék, majdnem
ugyanezt látnám. Szemgödöreink
mögül, egyformák a hazugságok élei,
hasonló túlélés-vágy, akaratból
kihajtott gondolatok. Amikor én
lennék te, rád lehelnék, te ujjaidra
néztél, megszámoltad őket, közben
várnám, hogy magamban átadjam neked
képeimet. Ha később visszakerülnék
magamba - a te félelmedet bár
rettegném, de ugyanúgy nem értenélek.
Olyan megrendülés, olyan magány ez;
melyben csak a közöny képes létezni.

Ilyen az akarat? Álmosan a szembe-épület
szürke homlokát nézem, nagy ablakai tág
tucatszemei és ezekbe a szomorú kapukba
meredve, egyetlen pontba zsugorodnék
a valóság működő irányvonalai elől.