képek, betűk

A szürke égbőr egy pillanatra kifeszült
a Temze bankja elé. Az épületek a fekete
víztükörre dőltek. Dagálytól koszosra
nyalogatott kőnyelvek lapos hátán sirályok
szélcsatái, egyenes szélű szárnyvitorláik
tengerszagot kevernek a koratavasz belvárosi
szmogjába, csőrvégeik rebarbaraszínű kemény
mutatóujjak. A monokróm álomzárból kifelé
vezetnek.

Mikor végre eltűnik a folyó, és a színek
visszahullanak rám: a ficánkoló pontfoltok
újra járdáknak, eldobott szemétnek és cipőknek
látszódtak, az arcom fájt, fülcimpától alig
lejjebb - az emelkedőkön.  Megszoktam,
magamban azt meséltem: hagynám örökké
létezni a dolgokat, még a felhők menetelős
önvonszolását is - addig szenvedhetne minden,
ameddig szeretné. A múlás ijesztő szóbeszéd,
hulló bolida lenne.

Arról képzelegnék, lehetnék-e olyan mélyben,
melynek egyetlen felszíne van? Lentről nézve,
a kúp-szűkéből ég felé táguló, tarka bejárati
ajtók a Roupell utca hajnalt zabáló, félősnek
ható, működő csendjében. Hasonló járták vakon,
lépésnek számolva, lábak lógnak előttem, halkak:
vezetve utak magját - kikeltve, anyaméhnek tűnő,
részegen álmosakat ringató, elhagyott sátraikban
olyan szétpattanó emberbuborékok, melyeket csak
a szuszogásuk tart életben - és Ez történik tovább,
ahogyan szokott.