képek, betűk

Ezüstből voltak a villanypóznák fényei,
elzártam a hangokat és körben a tapintatos
nyomor, apadó szem irány. Igenből széles
utcadaliák, egyre hosszabbakat topognak,
majd holtan lankadnak: ernyedésben-jó.
Végre oly laza, lékek és a beleillő körök.
Szabadon elhagyva lábfejeket, kezeket
utolsó szájtátogást, úgy zörögnek belül
mint nyelv nélkül a templomharangok, óh,
adva lenne a világ, benne a tökéletes, mohó
akarattal.

Aludna Ez. Álmodna neki léggömb csecsű
animája, tartójában létlen semmik, büntetés az
égbolt helye? A mindenem sarkai alaktalanná
rágott hajnalban, öreg: szép, szikkadt ez a
képtelenül kiszámított, halál nélküli végmese;
elfolytam és ismétlem. Lábnyomok, értelmetlen
képek tefeléd és a kézfejemen megfeketedett
gyertyakorom bolyában, van-e maradásom?
Mennyi a disztancia köztem és a fal között?
Szűk teredben aludni, sorjádat harapva. Közben
a szekrények csak ontják magukból sugaraikat,
nekünk.

Elszédülve. Összefésülve nyom és szó. Szerte
pöttömség, egyedülinek kért képes, lebegő öled
keringóje, olyan fedezék a hontalannak, mely
mögött nincs védelem és idegen vágy, szépek. Szorítva,
tőled elhajolva, mit érez a szerep, alább jelöl, vagy
bírja, amíg nem őrült eleste-feleste, de elkaptam.
Összecsuklik ez az éjszaka is. Semmi, mint tegnapelőtt,
újra elmálik az ápolatlan és a fénytelen, apafigurád
algoritmusának alárendelve, mert a mért és számolt
jel csak az lehet, amiről emlékjelet véstem tenyeremre,
ne feledjem.

Fura világosodás. A mellkasban félreütések. Én
részegem, adakoznál szemérem oltárán: de micsoda
rémes fogalom! Kacagva hagyom, nyelvezném síkos
jégplyehedet, csiklamlósra, sütkérezz az orrával dugó,
arcával játszódó fél-lényben. Csitt-csitt csermelyem,
tükrödre csepegtetnék, a jelen titkos és lustán kódolt, de
nem akarok értelmet. Elhalt féreglepkék lucok kérge
mögött, ott lapulnék az itt-lét helyett: tarkómra paskolnál,
Te kac-kacoló: úgy ülsz a sekély tószél kurtadombú
hullámai közt mint a Nap mosolya. Nézve szebb vagy.
Elfeledsz, mert az öröm. Valamit dobnál felém. Fejlek
és haraplak, vacakom emléke, és mindketten tudjuk: evett
belőlünk a nyár - ha visszakérdeznél elhalkulnék. Életből
szüretelés.

A fatörzsek illata, kérgükön balzsa mgolyóik csomói,
gyerekkromban szerettem őket vakargatni, ujjbegyeim
közt görgetni és összegyúrni. Bárcsak érteném, ami azóta
történt.