képek, betűk

Elválok a valóságtól, nem szeretném,
hogy a szükségesnél tovább emlékezzek.
Nem tudok arról, hogy két hete sétáltunk
és néztük amint a keleti szél megette
a lassan sodródó esőfelhőket. Sodra
hajaddal játszott, az ujjaid átszúrták
a fellegeket, majd tenyerembe fúródva,
lágyan elernyedtek. Azt gondolom, hogy
a múlt ezen pontján maradnék, itt a
történetek maguktól párolognak, tömzsi,
csontos kürtőkből eregetnek színes gőzt,
mint ködgomoly hajnali legelőn, közben
a Nap szigorú arca előjön az erdő mögül.
Nem vagyok, ez csak a kötelező működés,
képzelgek és a káprázat olyan módokba
billent, egyik tudat-foszlányról a másikra
pattintva, melyekről csak sejtettem,
hogy létezhetnek. Elhiszem, hogy voltál,
el tudom képzelni a helyeket, illatokat
és úgy érzem, hogy képes vagyok arra,
hogy összezsugorodjak, először a matrac
széléig érjek szőnyegről ágaskodva, majd
hangya méret, azután még lejjebb és onnan
már könnyen elérhető a láthatatlanság.
Az álmosság és az autók zaja különös
harmóniában vannak a pislogásom ritmusával,
mintha bemagolt imaszövegekre bólogatnék,
leirat nélkül hallók, apró dallamcsúcsokkal,
végül egy visszatérés-sóhajjal eltávolítom
időbeliségem utolsó, maradék visszatartóját,
felszámolva ezt a kábító énekeket, mely
ördögzsoltár lenne? Amit csak susogni
szabad? Tudom, hallottuk egymást aludni,
a másik eszméletlenségánek őrzése, azután
te el, itt pedig a lassan magára találó őrület
úgy maradt, mint amikor szögesdródok és
bunkósbotok mögé rejtőzik egy hatalom,
ami félelemből zárna kapukat, abból élve,
hogy magán keresztül a légbe pumpál gyilkot
és csípős dögszagot, hogy a puszta túlélés
érzete remény nélkül maradjon a létezés
lépésekben csorgó stációi közt. A redőny mellé
fénycsíkot festett Ez a reggelfiú, hosszú
fényujjaival követte saját idejének ritmusát,
az ablak csak visszaásított és hagyta a közönyt
araszolni előre saját mellszegélyén, közben a
fény a egyik kezével téged simogat, míg ez itt:
arcomon vadászik. A szomszédok ébredeznek,
a zajaik magukban hordják a szokásaikat,
iskola előtt játék, zsörtölődés, csörömpölés
és nevetés, majdlakásajtók ugyanolyan csapódásai.
Odafent egy női hang hányt korábban, talán terhes,
talán részeg. A szoba szögletei és az éjjelilámpa
fénye közt az árnyékok kerek mintákat rajzolnak
nekem, az egyik egy gúla, de akad köztük árnykör,
virág és orros emberfej is, ettől puhább lesz a
valóságnak az a része, amelyik a létezés
nyűgjeihez köt, felhígul az itt-maradni érzés
orvtámadása, ezek közt az árnyak közt nehezebb
ébren maradni és az eszméletetet arra használni,
amire szolgál: a teremtésben maradni. Zajok a
közelből, a zörej fordított paradicsoma, melyben
a búgás a megváltás, a varjúkárogás Jézus utolsó
sóhaja és a cipőkopogás a menny dala. A konyhából
csak csend csobog, talán a hűtő búg a háttérben,
talán a felső szomszéd bojlerdala, semmi több.
A napsugár megszaglászta a nyomaidat. Éjszaka
arra riadtam, hogy az itt hagyott ruhádiat körülvevő
szomorúság-glória tajtékozva, késsel a kezével
rohangált a nappaliban, szellemzsarnok, de ez a fény
őt is elmosta, a sebeim helyén tavak zöld vízzel
töltve, felszínén orchideáid a tavirózsák. Fejlődtem.
Már meg tudom különböztetni egymástól a különféle
méretű autók víz spriccelésének a hangját, ahogyan
csorognak az aszfalton, mindegyik másféle. Csak
működik a világnak a bennünk része, mennek a dolgok,
vonaglás meg ballagás, mintha gombokat nyomogatnék:
felkelek, konyha, öltözik és bolt, munka és berúgás.
A szokatlan gondolatok és bármiféle erőszak,
hangosság, vagy akarat elviselhetetlen.
A magány és a csend figyelése olyan,
mintha lenne egy csoda-nagyítóm, amivel
beláthatók a legparányabb húrokhoz,
figyelném, ahogyan ott rezegnek minden
mélyén, ott ahol köztem és a levegő között
éppen úgy nincs különbség, mint a bolygónk
és a világűr vákuma között. Minden egy
abban a mélyben. Csodás nap, ha lesz elég
bátorságom, akkor talán még a redőnyt is
felhúzom a nappaliban és majd felnőttet
játszok, úgy teszek mintha itt lennél,
a konyhában felém fordulnál, én dolgoznék.