képek, betűk

A legelső vonattal, mert üres;
most a St Pancras és a Farringdon
között. Itt végtelenített sötétben
fémpatkányok cincogását
hallgatom. Apró zöttyenések
nyugtatnak kábulatba, talán a
kerékborotváktól van, ahogyan
karcolják a síneket: charleston.
Ilyenkor mintha lecsapolná
bennem az állandó szorongást
ez a szabályosan ismétlődő
rázkódás és zaj. Az alagút tégláit
zöld, égetett csempe-babáknak
álcázza a homályban lapuló anyjuk.
A furat halovány íve a fénypontok
körüli világoskörben érett, őszi
körtének látszódik, melyre
tengerhullám szerű formákat
báboznak rá a váltók és azok
lencse alakú fémkallantyúk,
amelyekről soha nem tudtam
elképzelni, hogy  valaha ember
ért hozzájuk. A FLU felirat egy
kódnak tűnik, minden alkalommal
úgy bámulom mintha fontos
üzenet lenne, nekem címezve.
A gyerekkori emlékek, mint
áttétes, jövőbeni gyomorrákom,
szétterjedve. Egyszerre fúr
a húsba rothad szélű odvat
és ragad el minden erőt a jelentől.
Éberálom az ekecsi nagyapámról,
nem tudom, hogy miért szoktam
emlékezni rá, nem értem honnan
ez a titkos kötésféle köztünk,
hiszen soha nem szeretett
különösebben. Talán csak
őrzöm róla a magamba szorult
utolsó képeket, melyeket most
a vaskos csőtestek barnára meszelt
bőrére festi az alagútban ragadt
hajnal. A lét iránt érzett közönyöm
szemhéjam alá szorul, csak teremne,
fakadna és nőne, de nem akarok
szüretelni. Talán harminc körül
lehettem, az udvarukban néztem,
ahogyan nagyapa háttal felém
egy széttárt lábú létrán, egyenes
háttal feszítve, az almafát metszette
és közben, halk zsoltárokat
lapozott, Mózesnek becéztem
őt magamban, a monterkája szilvakék
volt, ezt akkoriban már lebegtetette
madár-lábain a szellő. Mintha égben
repült volna. Korától kiszikkadva,
és az ősz haja - hosszú, sűrű szálú,
hómezőnek tűnt, oldalra fésülte:
mint én ma, ölelném röviden, de
vörösborszagú, szúrós borostája,
koporsóban már. A vonatkerekek
karcos nyívása, mint adagolt, vénában
terjedő visszhang - a falakról hozzám
és vissza a sötétbe, ez a halál-szonár.
Az alagút személyes éjszakája
tükörré varázsolja az ablakokat
és felszólít, hogy azokat a képeket
nézzem benne, amelyeket rendezetlen
sorban rávetít: rajtuk lehetek. Figyelnem
kell rajtuk az orromat, kicsit hajlott,
szemöldök közti ránc-árokok
vájatából csírázott bőrháromszögnek
látszik, de én nem lehetnék ez, hiszen
ez nincs, csak akkor létezhetnék,
ha mindez néha legalább bizseregne
és nem csak a két állomás közti
halálvágy szánalmas, hajnali
merengéséből táplált, képzelt személy
ülne itt és bambulna valamit,
amit nem is láthatna. Emlékek mint
tünetek? Érzem, ahogyan a hátsó
udvarban a régóta defektes kerekű
traktorlecskáról a diófa-mozira
felkapaszkodó hét év körüli akárkim,
a legvastagabb ágon kuporog,
és a levelek világosabb hátsó részére
vetített árnyékokkal bábozó
napsugár-isten előadását figyeli.
Hosszan megyünk, nem lesz vége,
néha zöttyen, nincs térerő, ez egy
gondolatlyuk nekem. A korai
vonat üressége London gumiszobája,
csendes megnyugvás, borsókák,
könyöktől csuklóig, akár hidegtől,
akár félelemből. A hontalan,
megnémult felnőtt, a túl sokat
élt fiú, akinek csak ezek a tükörképek
adnak valamiféle távlatot, "Eznek"
hívom őt, a disztímiából kiindult,
ma duplafedeles bunkerben lakó,
visszamorzézott valamit, akit  így
hagyok az ülésen, miközben leszállok.