képek, betűk

esőharang alatt a mező és a felhők színe
egymást kiegészítve a barackvirágok húsos,
szélben táncoló csomóival. Mindez áttetsző
lehetne, ha nem lenne rajta: korlát, fizika,
vagy egy elképzelés. A tudatom önmagába
göngyölt durva vicce, tékozló Herlája, a
nyomorult íráskényszer, ugyanazt meséli.
Magam körül ólálkodó árny: van, sajnálom,
érintem. Felemelem és történik: elég a nyitott
ablak, aha: kulcslyuk, a lét sziszegő pontjai
ugyanolyanok. Folyton aludnék, de a sokadik
felriadás után, a levegő kocsonyájában
öklendezés helyett könnyed hátúszás, édes:
hemperegve a szemközti, épületekenek tűnő,
kockák torokszép ablakai előtt, emelkedett,
életillat; főznek. Szökni próbálnék, jó: de a
kötelesség és a gyávaság tárgyakhoz kötése,
telerajzolja falaimat kótyagos kiutakkal;
vakarás; egy hosszú haj fésülésének hangja,
és köhögés, tán akármilyen más, egylégterű,
halálbiológia. Önmondókák ritmusára topognék,
egy könyvespolc kellene, egy gyerekkori
képről port nyalni. Öregeszel. A tó, apával a
Kilencfa fekete tőzegföldjén, kukoricások
és nyárforrásban rebegő szalmakazlak
aranysárga rétegei. Egy mentőautó szirénája
ébreszt, felfújja a teret hagyja, hogy a szél
keringjen a szemközti nyírfásban, tánc, máz.
Odakint gyermeki felnőttek hatalma ünnepli magát,
Machiavelli rég kiszarta ezt az unalmas darabot,
harchoz vezető kéretlen életfalást, apró remények
önzetlen esőkönnyei, melyek délig remélhetőleg
felszáradnak. hjhgjgh. Lépegetni szárnyazva.