képek, betűk

Alaktalanul rézsútban
a szemközti homlokzatot
figyeltem,
narancssárga meszelésén
esőcseppek. Végem,
ma-tegnapelőtt, mindegy,
összefolyatnám őket,
másnaposan a szőnyegen,
a padló lila fugáit
körömmel nyomkodtam,
bárcsak puha lenne, nem.
Nyomhagyási-vágy.
Kitartott lebegéspróba,
jelentéstlen egyenesek
és tölteléknek tűnő
mellékdolgok közt, szep
lőtlen arcod kanóca,
árbóca, én meg
csókolója,
csak végem, tudni tudatom,
vélem és vallatom;
magamban utolsó főmerészem,
a kalandor tengerészem:
csak tudatom betegsége - hangok,
vagy csak a felelő:
ablakvirágrajz ujjal
gyöngyös párába,
vidám harmadik személyem
valamicske gyerekkora:
mint a diafilmek a falon,
mint hullámok kéklő
viharosi kavicsbányáról,
vele maradnék, akkor, olykor
csevegnénk, de köztünk a
rejtélykedés, kétely, az
elválasztó cikkcakkok,
hagyom, hogy
részeg felfedezőként
az ágy mellett aludjak,
nem is tudtam róla.
Csak, ne lehessek, ó!
Mába töltött, puffadt
májú, mérgezett szerető,
én-tárgyam, mint szűnne,
ha lenne akaratom: tűnj!
Nincs; nem.  Csak az a
mindenség-lében csapkodó
sirályszárnyú vak magány,
nem csupán a rojtos
szélű hasadás a srófok
közt. Édesítőszerek szájba
spricce; bálna: vanfény,
van-nyár? Lesznek
lazán parton sétáló
szüleink? Még ma emlékek
lennének, azok: maguk.
elképzelem; vagy nem jó
folyamatokat látni - inkább,
várni, a világot csőrömbe
zárni, ékem aggatom, sírós
vágyakat
ékszeresdobozomba tömöm,
fáj: ahogyan csuklómat
fűrészeltem tinédzserként
a családi recés szeletelővel,
vagy borászkodtam véremmel,
higítózott veres festékkel,
kékfoltokat ütve bütyökkel
combomra, barát: madár és kő.
Életem barlangrajza volt
tetőtéri szobácskában,
ahol a gyerekkor csak
szívta mit elé vetettek,
akaratosan. A felgyülemlett
éhenkórászság, ádáz rágcsáló,
vaknak tetsző, aki csak
rajzolna, sípcsontot
faragna,
ha nincs az ágya alatt
saját szörnye,
magába képzel egyet,
mert megszokta, rejtegetné.
Az épületek káddugók,
fekete dildók London
közepén, épületfaszokként
exoszférába nyújtózva,
ezek a hajnaleső után
kormos gombák, egyikben
tartom és rejtem magam,
aludnék homokon, ha ha ha
lenne partom, örökre
bennünk-álom, kézkörözve
befedne szűretlenül
arányos lelkük; olyan nyugodt
lehetnék, mint a bankon
sétikáló turisták,
vagy a harmónikázó
utcazenész, galambot
etetnék, morzsát remélve
nekem dürrögnének,
szemfényem tiszta Temzéje
hegyi patak hit a rücsökből,
tükörben cirógatná
nedvedző, mocskos ajkát:
álmodna minden,
egyszerre fényfedte
hegyormok,
tárgyak, népek, alakok együtt
szuszognának, közös ágyban
virrasztanának; mondanák:
"nincs semmi
megakasztó". Múlt lett
a szédülésem,
csak a szépben
egyesült ez a rothadás,
magasan eresztett sípszóban
összesűrrűsödött,
így ringasson és kenjen
mosolyt arcomra, engem
akasztva: akaratos
gyermekim belül - végre
elhallgasson.