képek, betűk

Autó párhuzamosok,
mérgező sóhajok
üvegtestű kígyókban,
kit hagyna, miért
figyelnék? A szemközti
lakóházak kertjéből
légkönnyeket olvasok,
a konyhaablak szemüveg,
az ásítás és a kábaság
csendességet nagyít.
Az orchideák mellett
kéklő fénycsík, benne
átfolyhatok a kiskertet
ölelő, nyugtató pázsira.
Én skjjkdjfk hol lennék,
ez a délután yff, elesett.
A mosógép szépen
kiszenved, rozsdás
gőzgép, akasztóval,
lassan lökdösi magát
ugyanott, nincsenek
alatta sínek, melyen
menekülhetne. Néha
megpróbálok felfelé
figyelni, ablakokra,
vagy az esttől egyre
sötétebb facsúcsokra,
a legtöbb próbálkozás
szégyenben végződik.
Tizenévesek tüntetnek,
bolygóért. Húsevők
gúnyolódnak rajtuk, az
autósok mosolydudálnak,
minden jó így: élvezetes,
nagyrara nyílt seb,
egyformán végezzük,
így
hangtalanul,
ezermindegy.
Vér vödrökben. Eszik.
Az ostobaság büszke.
Emlékszem, régebben
formálni akartam
szörcsögő zabáláson
állítani, jobbak, remény,
működőképes: hasonlók.
Ki-kapcsoló-gomb.
Azt képzelegtem, hogy a
fontossági sorrendek
átrendezhetőek, de nem.
Az étvágy mindent legyőz,
amíg van mit falni,
enni fognak. Tőke. Lassan
este lesz, március
eleje, hat óra után
talán elsétálok
a Tesco Metro-ba, vagy
szipogok a redőny mögött
állva, úgy, hogy közben
egy elképzelt holdtöltére
gondolok. A péntek
szórkaoztató, ilyenkor
a fogyasztás és
az önpusztítás
egymásnak feszülnek,
hogy a hét első napjaiban
felgyűlt dologmérget,
a város egyetlen
öntudatlan üvöltéssel,
gyémánt-mocsokká
eméssze
majd saját
lábai közé ürítse.