képek, betűk

A számból egy titkos
tenger madárvirágokba
omlik, egy eresztéken
fejjel lefelé, mély körbeton
csészében létrázok, mohával
hintett párkányok pecsétfolt
zöldjeitől szedáltan, vissza
az álom előtti, magányos
jelenbe, ahol ugyanazok a kora
hajnali madárzenék untatnak.
Egy vánkosnak dőlve figyelem,
a választófalak lassított
lopakodását matracom felé,
várom, hogy kilenc körül
kacagva felfaljanak. A tegnap
estéjéből még itt táncoló, de
enyhülő szél fémeset kattogtat
odakint, pontos taktusa nem
felejt késni, egyetlen ütést sem
hagyna ki. Körben a lakónegyedek
álompárái egyre növekvő
felhőket eregetnek, színváltó
lélektároló puklikat, álmokkal
töltve, ilyenkor gyerekek újra
és hagyják, hogy a tapasztalat
felett, az illatok csendjében -
aki szeretne egyedüljében lakni:
tehesse. Ilyentájt érezhetünk
valami alkalmit, ami az
evés-emésztés-ürítés
szentháromsága
mögé enged szenvedni,
gyönyörgyöngy, kielégülés,
és növekedés nélkül, csak
adja nekünk az elbújást
halk sóhajláncokban és
az alig érezhető
kegyelem néhény percig
létező hazugságaiban.