képek, betűk

Talán még soha nem volt ennyire szomorú az ébredés, az észlelés ali-alig indult be.

Nagyon hosszan csak feküdtem az ágyban és hallgattam a saját fülzúgásomat, ami összemosódott a földszinti hűtő háttérzúgásával.

A szemek nem akartak kinyílni, próbálták megtagadni, hogy a létnek képeket közvetitsenek a sikeres eligazodáshoz és túléléshez, azt hazudom magamnak, hogy a legjobb nekem az a fajta némaság, amit óriási szürke tenger vesz körül és nem jut át rajta semmi, se hang, se kép, se illat. Tudom, hogy ez hülyeség, de mivel mindentől félek: elhiszem. És így legalább járni tudok.

Estére meghivtak egy kortárs zenei estre, oda elvánszorgok és majd megpróbálok úgy tenni, mint aki jelen van, mozog, él, fingik és fülel: hiszen úgy mindenkinek jobb és kényelmesebb ha távoli, elszigetelet akváriumokban lebegünk, önmagunk képzeletbeli biztonság-zseléjében.

Elmegyek sétálni Camelottal és megnézzük milyen odakint a gyönyörű májusi hajnal, amiben minden illat ismerős, otthon-szagú és megnyugtató.

Azután pedig irány a világ: ahol mától nem teszek úgy mintha minden rendben lenne, mert elegem van belőle. Szar érzés tudni valamit, amit jobb lenne nem tudni.