képek, betűk

amikor a busz kongó mély öregjében, nosztalgia és hatalom helyett
ritmusokat szorzol ezererrel és mosolyogva megjegyzed magadnak,
hogy Ginsberg se látná másképpen, hogy a folt az folt és a kéz az kéz,
hogy a divat-csücsökbe hegyeztt száj és a húsos comb, nem te vagy
és a belőled kinövő képtelenség tulajdonképpen csak egy sugár, ami
másokkal táncol körképeket, hogy a máló vakolat és a poros táj
azért nem integet, mert rádunt és a kölcsönös báj a neonszagú vályúból
körmönfont lidérceket szórva, vigyorogva visszainteget.

amikor az odaadás képtelenségnek tűnik és a násztánc nem kér
simogatást, csak rábólint mindenre és te hagyod, hogy a meglazult
imamalomod ugyanazt a szerelmes dalt integesse vissza a döngő
dörömögő szájból, amelyet nem látni, nem érezni, de mégis
mindenki hagyja, hogy ez a kifinomult kétfejű táj és ezek a körmök
ugyanazt a dallamot tapsolják a gyászindulód helyett,
a pörsenés nem bogarakból nő negligált kaktusszá, a méreg
és a vágy nem sokkal több egy fészkelődő lepedőnél, a csókod
pedig íztelen géplevegő, melyet beszívni már nem merek.

változik a belső és rád mutat a növekvő beomlás, a szavak szóra
mutatnak és az ujjaid rószaszín felhőkben úszva ugyanazokat
a hibákat ismétlik, a dőltbetűs finomság és a kiemelt négyzet
rögöket csóvál dísz-mintás ingedből, zsebedbe dalokat lő,
hogy átmulassa a maradék éjszaka-tengelyeidet, amelyből Semmi nő,
a kalapács formából öntött lassúság nem kéri magát közelebb,
a boldogság nem akar valódi formát, a remény nem növeszt
kétkerekű imamalmot, és te nem lógsz a szemcsücskiben, nem
pózolsz és nem emésztesz, csak kacagsz a korlátokon, amelyek
mindent átszőve győztes pózokat mímelnek a rab-szemek
olcsó és cinikus szabályrendszerek félelmetes bugyraiban.

itt volnék, de túlzás vagyok, itt lógok, de elsőre ijesztő vagyok,
próbálnék átjutni a térítőkön, tátogok, dalolok, de nem érződik.
kapaszkodnék és simogatnék, de minden mozdulatomról
látszódik, hogy a hegy és a völgy ugyanannak a körbeérő
mesének egy-vége, hogy az orrfojás és a csók íze ugyanaz a táj,
hogy a kapaszkodás és a kérés keserűsége nem merít új
világegyetemet az apály-vödör körkörös képzelgésébe,
ha ez a szédülés, akkor csak úgy van, nem akar semmi rosszat,
nem túlzás, csak nem mer kérni kezet, mert megszokta, hogy a kérés
olyan ritmusokat kavar fel, amiből a karát-mérő és a feleszínesség
bája: ugyannak a két vég-mesének a siralma - mindenféleség nélkül, de
megtalálná amit kerestem: és odaadna mindent, ezt a kevesemet is.

próbálok, próbálnék, akaratból lassabban lenni, hogy
nem el-veszíteni a levegőt, az ösztön és a logika hiába határa,
nem ugyanazok, hogy a tebenned kincs és az énbennem erő, hogy a
nemlegesség, olyan díszítőleme a létnek, amely elfáradna
ha nem lenne, talán égne, de oltani próbálnám, ha önmaga válaszolna
mindenre, burkolom és tekerem, de hiába az egész, akármit
hordok elém: kővé válik, nem tudok semmit tátogni, bonyolult
inda nyelvekeből hangyabolyt szőni, úgy próbálok levegőt venni,
hogy közben onnan, bentről: egy senki integessen, amit odatámasztottam
álarcnak, de két kezemben virágot tartani, cserépnek és delejes bájnak:
szebb-forrást és körmozgást mutatni boldogság helyett, könnyűséget és
játékot adni, hogy ne én legyek, az a hibagép, az a madár-maszk, amit
tanítani és változtatni nem lehet, hiszen változna ő magától, ha
kérnéd, hagynád és néznéd: mindent feledve odadőlne
kedves hangodhoz, hogy kipihenje azt a sok felesleges keringést,
amit felejteni akar, hogy veled dőljön táncba amíg csak mozdulnunk lehet.