Vermet nyit előttem, odalent színes madarak
Fura fészkeit látom mélységed homokfalain lógva,
A nevetés állarca jól védő burokként szorul homlokomra
Hogy egyre gonoszabb szabályokat álmodjak kilépve az égető
Napfénybe, az önámítás kalapáló mancsait félretolva, felvillanó és
Lobbanó pernyeként libeg olyan belső tavak felé, melynek zöldes habjaiban
Nincs csobbanás, a madarak halakká változnak, kőcsipke formáik
Kecses zátonyként ölelik át hullámaimat, meleg páráikból
Bolondos felhők: az eseménytelenség újraépíti azt a
Ligetet, mely lomb-páncélként körülölelve és
Tátogó énekétől megrészegülve elhessegeti
A színeket és az illatokat, kormot hint
Kopogva elillanó pillanataimba, hogy
Újra szürkére fessen.
Fáj és gyönyörködtet minden betű és szó, csodálattal olvastam a belőlük született mondatokat. Tátong az űr, hiányérzetem van...Sg.
ReplyDelete