képek, betűk

Nézegettem a kertben a fűszálakat, térdeltem köztük,
Ültetés - ismétlődő, lassú mozdulatok, a növényekből szivárgó
csend megnyugtató morajnkét terült szét bennem: élvezem a süppedést.
A kerítés vörös téglái és köztük a szürke habarcs: mint
magányom rácsozata, árny kezével úgy ölel magához: hogy
a hangod csobogását préseli ki belőlem, úgy érzem vízesés
a Minden:
amiben együtt lebegünk, keringő tollpiheként
fogaimból épített mosoly alatt: harapások és képzelt
ölelések közt: csontfehér melleiden huncutkodó
nyelvem tánca, nem tudni: sóhaj, nyögés, vagy vicsorgás rá
a válasz: örvény-keringő, mélyebb és egyre mélyebben
egymásban, mintha nem maradt volna semmi az
odakintből, a nevetésben növesztett vágyak pörgő: ódon kereplőket
aggatnak forró, izzadt homlokom elé: hogy
semmi bántó, semmi felhő, semmi hangos
szó ne érje azt a gömböt: amiben arcaink
papírrepülőként sodródnak, a kétség mint
néma márvány-önszobor - komorság-mentes. Édes
illatod pedig, mint ez a szalmavirág előttem:
simítanám: magamra húznám, tartanám.
Nézem az utcát: sétáló foltokból emberek nőnek,
figyelem az autók kerekein a pörgő formákat,
bárcsak megállhatnék, nem félnék többé:
lehúnyt szemmel
arra fordulnék: amerre a távolban sejtelek - hogy talán, ott
a másik időben: valami hullámot kelt nézésem,
és te majd: beszívod mint formátlan-szag harmatot.
Lellassult minden, a távolban borotvahab felhők,
a szegélykő sötétzöld árnyékának éles csíkjában
egy fura szemű bogár: nem menekül: ő is élvezi a
sodró melegséget, a korai nyarat, a késői tavaszt
és a napba mosolygást, majd befut a fűszál erdőbe
hogy magamra hagyjon álom-kertemben.