képek, betűk

Morton Feldman-tól a For Bunita Marcus pötyög a fejemben. Mostanában egyre többet foglalkoztat a visszaköltözés Közép-Európába, milyen fura lehet az valakinek, aki egyetlen országban élte le az életét, hogy én szinte egész Közép-Európát "otthon"-nak hívom, Nagy-Britanniát meg "itthon"-nak, de valójában sehol nincs "otthon". Két ütem közt csend.
Híreket olvastam otthonról, érdekes, hogy mennyire meghatároz egy kultúrkört a saját múltja, mintha egy élő organizmus lenne: ugyanazokat a hibákat követi el újra és újra, nem akar változni, nem akar fejlődni, gyerekes duzzogással elfordul a valóságtól, művi történeteket kreál, nagyszerűbbnek mutatja magát önmaga és mások előtt mint amilyen valójában, bűnbakokat gyárt, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával. Sodródnak, és újra a lehető legrosszabb válaszokat adják. És én mégis visszamennék, vagy talán nem. A másik lehetőség a még távolabbi magány és bevallom ez is csábitó, valójában semmi helyem a világban, nincs semmilyen zugom, úgy érzem magam mint Franz Kafka bogara. Állandó menekülés, folyamatos harc, készenlét, erőgyűjtés, nagy levegő, hülyékre vigyorgás, szerepek játszása, lelkemgyilkolás. De végül is, legalább nincsenek illúzióim. Ez is valami, talán nem is kevés.
Nos igen, ez egy "jó" nap lesz. Nevetek. Torna után csak én tudok ezen a világon depresszióba esni, mások endorfinok által az egyik idegsejttől a másikig cipelt örömfelhőkben úszank, én meg túl sokat gondolkodok és csak nézek. For Bunita Marcus. Amikor nincs saját arcom. Ez valaki másé. Ezen is jót nevettem.