képek, betűk

Megőrülés hajnalban, nem tudom, szokásos csend, nincs mit, különleges, különlegestelen. Nem gondolom, hogy lehet szebb, kellemsebb, megnyugtatóbb dolog a hajnalnál, talán a simogatás, azt se gondolom, hogy túl kellene élnem minden napot, de azért ezt a mait még jó lenne, valamitől, valameddig. Csináltam egy gyömbéres teát, fent a szájba bemegy, a csőben csíp, odabent langy, marás, majd elmúlik.

James Abbott McNeill Whistler képeit nézegettem épp, nagyon érdekes, amerikai képzőművész, aki gyerekkorában Oroszországban élt, mivel az apja ott dolgozott, Szent Péterváron kezdett képzőművészetet tanulni. Később visszament Amerikába és a West Point-on tanult, katonának. Hihetetlenül tehetséges képzőművész volt, szerintem a leghitelesebb amerikai impresszionsta (a leghíresebb képét szerintem mindenki ismeri). Engem főleg a sokkal kevésbé ismert impresszionista tájképei nyűgöznek le. 

James Abbott McNeill Whistler Nocturne: Blue and Silver - Cremorne Lights 1872

Abbamaradtam. Visszatérő álmom, hogy fáj a vállam, azt álmodom, hogy dolgoznom kell, hogy buszozok, rémálmok, de hajnalban visszatérek a barlangomba, magamra húzom a bejárati-követ és nem kell fény, nem kell sötét, nem kell semmi, csak képek és betűk, meg zene. Most épp Laurie Anderson-Free Fall, lebegés, nincs kedvem igazából semmire, csak túl akarok lenni ezen a napon.

Nagyon szeretem a verset ami ebben a dalban van. Most Venetian Snares, My Love Is A Bulldozer, nevetnék, de nincs szám hozzá, igy a fülemmel mosolygok. Gyanúsan villog a wifi doboza, lehet, hogy valami történni fog? Lehet, hogy Kurtág Györgyöt kellene inkább hallgatnom? Majd lesz valami, de az szinte biztos, hogy túlélem és nevetni fogok, mert nincs idő, nincs tér, nincs lehetőség újabb élet-időre, csak ennyi van, ezt kellene valahogy úgy használni, hogy jó legyen. Ez a fajta pozitivnak mondott gondolat nem pozitiv, egyszerűen csak ez a logikus.