Elmaszatolt kép mindkét oldalon, a befelé omló látvány,
Mint tűkre feszített lepkék: mozdulatlan szárnyaikkal,
Halkságomat lenyelve, szaténból szőtt tenyered egyenként
Végigkopogva bedőlt gerinc-rétjeimet, a csigolya
Mint szerepéből kibillent tartóoszlop, magába dőlve
Tánclépésekben halad a csípőtől forró homlokom felé.
Amikor a fájdalom már túlfordul, és szétfszítve saját
Nyűgös korlátait, békésen megpihen a számból kinőtt
Bizarr faág végén, hogy addig húzza a szegleteimet,
amíg mosollyá nem torzul az ablakban tükröződő arc: hogy
a lehetséges és a lehetetlen egymásnak koppanva
Szétfröccsenjen egy távoli a kuncogásban, majd
szemeid árnyéka alá feküdve: végre megpihenjen.
No comments:
Post a Comment