képek, betűk

Álomhúrok álomszájakba, fogak helyett kifeszitve, nem játszanak semmi érdekeset.
Csupa hülyeség jár a fejemben, nehezemre esik abban a lét-sikban maradni amit úgy általában valóságnak szoktak nevezni, mondjuk ez is ugyanaz, csak máshogyan nézve. Más szögekből, másféleképpen, mindha kicsit bandzsitanék, vagy más sebességgel pislognék.

Azok a formák, amelyek a belélegzésnél keletkeznek, teljesen mások mint a kilélegzésnél keletkezettek, fura receptúra - teljesítmény alapú művészkedés, ahol a mennyiség szabja meg, hogy mit gondoljak minőségnek. Ülök és nézem a kezeimen az árnyékokat, minden kis foltban egy egészen jól elkülönült, ritmikusan ismétlődő mikrovilág, ha Aquinói Szent Tamás élne, azt mondaná: "borzalom amit felétetelez, ha lenne valamilyen Istentől kapott értelme, akkor sem létezhetne". Ide kellene egy olyan szabály, amelyik nem engedné, hogy érzelmek kerüljenek a szavak mögöttes értelmébe. Ha egyáltalán van ilyen, de attól félek, hogy nincs. Valójában egy túlzás vagyok, egy elviselhetetlen és élvezhetetlen túlzás, amelyik csak úgy van, minden különösebb cél nélkül, egy hiba. Kijavithatatlan.

Amúgy gyönyörű a reggel, élvezem a május minden pillanatát, már négy óra után derengeni kezd, öt előtt pedig el lehet menni sétázni a közeli parkba, hogy C. kirohanja magából amit kell. Azelőtt soha nem birtam őt felkelteni hajnalban, viszont mióta ilyen korán járunk futni, azóta magától felkel, háromnegyed ötkor már ide-oda gurigatja a labdákat a nappaliban, mikor elkezdem húzni a cipőmet úgy néz rám mint valami megváltóra.

C. úr felébredt, irány a külvilág.