nm48i-g

belenéztem a sötétbe, ébredés után
sötét mohazöldnek láttam, mint a katonák
egy teraszon ülve rozét ittál párás pohárból
alkalmi csillagok énekeltek zümmögődalokat.
még nincs éjfél, ébredni kellene
kimászni a koporsómból, lassan rókává alakulni
eltűnnek az álomragacsok, szemeid körzománca érkezik
a hűvös lehelet a tarkómról ki tudja hová...
örültem, hogy álmomban jöttél
megmutattad a jövődet, mosolyogtál
új barátokat, új várost, új kezeket kaptál
a rossz dolgokat egy szivacs hátával lekapartad
"csak szétrágnának" - mondtad
játékelméletileg legjobb az ártatlanság
"nem elég nem jobbá lenni"
"gondolni sem kell bántót"
nem azért mert morálisan helytelen
vagy mert etikailag és biblikusan krisztusfasza
hanem mert felesleges súly, sebző horgony és mert fáj
csak figyelni és remélni lehet
hogy mindenkinek sikerül valami kevés.
felültem a matracomon, a szomszédok zörejei éji lazúrok
átsejlik belőlük az emberi létbigyó
ők aludni készülnek, én ébredek
ó betűket formálnak az égen a csillaggyerekek
ezernyi apró száj
melyekből a fény -----
a nagy türkkgyáros fotonistenség
hófehér csíkokban érkezik
alig látszó, gyenge hullámaival beborítja a házakat
életet hoz, csókot ad, elenged, bocsánatot osztogat
néha zokog, majd felhőkkel törli az orrát
maradni - "emocionálisan felnőttként"
a sötétzöld és lilás éjsötétben
várni a kegyelmi semmiket
élni ami van - a maradék perceket
nélküled