kgoiö88998z8zhklhj

Darazsaknak hümmögnek a tulipánok,
ringatózva hunyorgok a fénycsóvában,
hideg homlokot maszatoló sós tenyér,
két ránc lovagol mély orrnyergemben,
combjaikkal erősen szorítva nevetnek.
A napfény elhízott grófként sétálgat,
hűvös árnyak követik forró palástját,
mint szolgák, romlott tárgyak kölykei,
az árnyékom és én - két haszontalan.
A közeli óvoda gyerekhangon nevet,
eszembe jut róla egy távoli életrész,
séták interjúkra, munkahelyi mesék,
Csermelyek, könnyekből, de minek?
Hol lehet megőrülni? Van olyan rés?
Létezik sikoltozáshoz gyakorlótér?
Hallgatózom. 
De csak egy távoli fűnyíró válaszol
mosolygok, mosolygok - érthetetlen
miért gondolja bárki, hogy élni jó?