Zárójel

Péntekenként az Élesztőben ücsörgök,
nézelődök, verseket olvasok - mostanában 
Kipling-et. Meglepő a sokfélesége -----
a brutalitása, a közvetlensége, finomsága,
mint a "The Dawn Wind" szinte gyermeki
egyszerűsége, vagy a "Epitaphs of the War"
amit a fia halála után írt. Nem tudom mi,
semmit nem tudok. Nevetségesség.
Vannak nyugtató helyek, ahol leülsz
és az első korty után, nem akarsz inni,
eszedbe se jut részegnek lenni, csak
ülni, figyelni a sokféle algát. Ez is ilyen.
A sokasága mint a korallzátony, ülve
úszol, süllyedsz és ha zsúfolt a világ
felállok és elmenekülök az elmebetegek
meglelpően széles kínálatával szolgáló 
négyeshatoson. Ezek az utolsó heteim
ebben a városban, nem volt szép,
sem jó - de hiányozni fog, mert kétszer
elhagyni ugyanazt a helyet és kétszer 
elveszíteni ugyanazt az embert,
olyan dolog, amit csak túlélni lehet,
elfeledni, gyógyítani talán soha nem.