Darabok

A két mondat közti szünetmagyarázatban,
megszeppent szarvú csigák bólogatnak,
a járda menti ládákban lakó növények
leveleinek pártáin kedves képtelenség himbálózik ---
rozsdabarna hajában narancs és ősz szálak,
láthatatlan tintát készítenek magukból,
azzal sem írtam neked olyan verset,
melyet odaadhattam volna
bocsánat-szerelmi sósként,
azon a lassan langyosodó, lemerült kora délután,
(ami kicsit olyan volt mint egy kókadt orangután.)
A körömcipőben tálingáló villanyoszlopok,
és a mérgektől elzöldült arcú szemeteskukák
egymás árnyékait fogják félelmükben,
közepeset ásított a négyzet ott szemben,
ahogy néztem, fejre állt az utca,
a holografikus univerzumhoz camera obscura,
összeragadt bodobácsok villamosai
minden bogárgazmusnál csilingelnek,
doboló egerek, körmüket rágó kaktuszok,
szélre sodródott papírzacskóba fuldokló étvágyak.
Dalol a menés, pötyög a vízcsap, 
Belépsz egy pohárba,
zellergumót gurítva magad előtt,
a hangyarágta sebek gennyétől átható az illata,
nyállal keverve sörré erjesztik a sárgahát-cinegék,
hónapokat várnak az Ameddigek eljövetelére,
végül mégsem jön szabadság a sohanemvoltéslesz fénylyukból,
mely előtt egy egészsortörpékből toborzott közönség
vigad. Csúszkák és pörgenytűk tarján
és főin élvezik a mindigvan-rosszabb perceket.
Habzik a körút, nyili-nyalizzák egymás 
ülepét a kutyuk, ezredszer nyúltál ma az arcodhoz,
a milliomodik vírus talán beléd hatolt és győzött,
sikere nekem egy aranyveretes nátha lesz.
Jobb a kevésbé rosszabb,
ha az lesz, akkor mindegy lesz,
ha véletlenül mégsem, akkor kivétel lesz,
aminek örülni fogok, úgy mégis jobb.
Gyakran ücsörögtem így,
talajt seprő szarvaimat igazgatva,
elfogott magányokat a zsebembe rejtve,
a komolyság fülébe búgva
 "tehát most", "ott voltunk", "gyakran",
jót és rosszat egybe merít a lelket kéregető,
ideológiailag impotens harákolás.
Platón bürökteába mártja ujját,
nagyot cuppantva hátra dől,
mielőtt ágyékát elérné a fagy,
még gyorsan magához nyúl.
Rendellenes percek harisnyában,
futónadrágokat ölelnek a Zoknicsekek,
Cipőlíneák balettoznak Szandalonellákkal,
arcomon öklök rumbáznak, 
mialatt nyakunk körül kötelet olajoz az idő.
Boomerek modernizálják a múlt hetet,
citrusz, mirha és málna, egy csipetnyi
méz-szag és töpörnyi avokádó --
parfümöt kevernek koktél helyett.
Ha lenne kutyám újra vele sétálnék,
ha lenne szerelmem újra vele aludnék,
ha lenne vérem újra megalvadna,
ha lenne szemem újra kacsintana.
Feléled a délután három óra,
elevenbe szántó lépésekkel,
átsétál a túloldalról a túloldalra,
korszakot keres, ahol megpihenhet,
de persze nem talál, ezért leissza magát,
gyöngyözik az asztalon a lakkréteg.
Az együgyűség nagy gesztusai,
Ő nem csak mondja, mutatja is,
bedől és egy lábra állva ugrál,
visszacsatolásra vár. Eső lett volna, mutatja,
majd villámot ölt nyelvével,
talán épp önmagát kutatja,
szinte csepp alakúvá orsózza magát,
az egek egének kékjét fonállá tekeri.
Végül a betont nézve vakargatja magát,
a szellő önmagával mángolja a padkát,
porzik a város egy csipetnyi tavaszért,
langyos fuvallat. Kántál nekem egy araszért,
alkoholos subába tekerte magát mindazért,
végül visszatért ugyanoda,
semmit nem tudott, nulla a többlet ---
annyit azért sejtett,
saját fájdalmán érlelődve,
hogy a halált érő pontok nem többek 
buta legendánál.
Mindenkinek élnie kellene,
ok és magyarázat nélkül.