Késő délután

A tetők felett még éppen
pislog az elbújni
készülő Nap,
korongját középen
áthúzza egy kémény,
melyet sugaraival félig

narancssárgára festett,
és most magára hagy.
Egyetlen felhő tengődik
az égen, alig látszódik
ezen a még
télinek tűnő kéken,
de nem nagyon látom,
mert ha felnézek
visszacsorognak könnyeim.
Félek. Szinte mindig,
azt bármitől lehet,
alig kérdez,
nem is jelez - csak jön,
majd napokon át követ.
Feledni próbálom,
azt képzelem
hullámokon ülök
a fénnyel,
s ha olykor
szembe kerülünk, 
összennézünk, derülünk.

Az alattunk lévő lakásban
már elhalkultak a zajok,
napközben munkások dolgoztak,
fúrtak, beszélgettek,
slágereket hallgattak,
jó, hogy ott voltak,
nem voltam egyedül.
Most végleg elbukott a Nap,
fényének utolsó robbanásából
tetőcserepek zabálnak,
a teraszok vörös hálóinget öltenek,
egymás mellett lógva,
tátogva ringanak.
Már csak az árnyékok
hunyorognak,
az érkező sötétség
fokozatosan szívja fel őket,

az utolsó fénycsík
a Budakeszierdő felett
sebként záródik össze,
végre
az ég puha bőrére
hajthatom homlokom.