képek, betűk

Énreggelem
múlása közben
alig
négyzeteket
sóhajtott
a
házfalakra,
díszvigyázuk
előtt
ritmusra szuszogva
sétámból
tisztelegtem
előttük.

Tettetés,
mintha
érdekelne
a szögeikbe
szőtt
cypher üzenet
kilencven fokos
rendelete,
bánatlágyékos,
sárgás
ködesőik
üres
hasonlatai.

Kötelességből,
átkarolnak,
köztünk
a
homály
bodros
oldala
egyenletesen
szitázott,
gerince mentén
kimért
irányok felé
tovagomolygott,

Az üres
és a fájni
nem akaró napszak,
kotyoghatna valami
esetlegeset
de
persze,
némának marad,
olyan
mint bármi
eddig.

Hallgat.

Bólogat.

Innen a csíkom
oda, át, ig, ahol
lapul,
a kortalanság
szörnye.
Akarattal szegett
kényszeres
kakofónia
önkénye
orrlyukakaimon
átszűrődő
feláramlása.

Személyiségeim
magukkal
cserélős játékban,
meg a
hófedte
hegyek közé
beszegett nutella-édes
mániák
kandírozott
narancshéj
illata.

Arra tovább,
a képzelgésen
át
brestoveci
nagyszüleim
háza
hússzínű és szürke
brezolitcsíkokkal
fedve,
gyerekként
most is
rágnám,
mint mikor
nagyanyám
szidott érte.

Kéj,
ahogyan az
egyenletlen, érdes
felülete felsebzi
a szám,
sós lábnyomokat
hagyva ízbimbóimon,
köveket
és szöveteket rágni,
majdnem olyan
borzongató,
mint virgot
szaglászni
az első tavaszinak
tűnő
napos
délelőtt.