képek, betűk

a derengés vékony réteggel vonta
be a falakat, olyan lila posztóval,
mint Bruegel vakjainak ruhája,
a járdán kényszerességem
pontjain táncikáltam,
szájakká lettek,
kivirágoztak, szirmaikon
ugráltam
mai napom
álságos céljai felé,
mesesziget a szféra, egyetlenül,
annak nevezném, vagy elmosódásnak,
miért
ne képzeleghetnék?
a kábulat. Hozzá a simogatás.
A vonaton a fény képzelgéssé
lassult köztem és a
neon között, rajzolt nekem,
anyáskodó
vigasztalómként alkaromra
simogatást csókolt,
tájképein a kékek és a
sziklaszürkék
zöldekbe tekerve,
talán fenyvesek,
hártyák mögül leselkedek,
sérülten.
A fényben talált
kismesém
erdőm közepén,
reményem,
hogy elveszek pislogásom
szüneteiben,
a Ferringtonnál férfi
letolt gatyával,
üvölt,
a jövőm.
A sétálók lábnyomaiban
tavacskák, az egyszerűség
szarszaga,
kövér combok
közt fókázó, hernyóforma őrök
és szorongás fogak bélrágó
dörzsölései,
emlékekben szerepek,
lihegések,
olyan szegmensek,
amelyekbe az ártatlanság
sóhajokat köp szájból-szájba,
édes-habos,
bepólyázza életem,
forognék körkörözve,
karos-ventilátor-úr,
a lecsupaszított,
abalaktalan kockák
és papírból hajtott
játékemberek közt,
tenyérből-tenyérből adva
végül ujjaikra húznának,
a végén meg
falevélnek lenni,
száron rebegni,
kimért időm
tudatában, semmi
felesleget
nem remélni.