képek, betűk

az épületek oldalán napsugarak
narancssárgán világító díszletei
csillámló üvegeken az égboltot
és a többi ablakot belémtükrözik,
oh, nézem az álmom méhszemű
szabályosra metszett szögleteit.

Látvánnyal nyugtató fénygyógyulás,
hogy az élet: ez a való, dögve haló
édesfarkú, ollózva járó: emberforma
leballagna a közeli parkba, csak
időzve egy padon, elfekve időjének
kifejtetlen  gondolatformái közt,
szánalmat adna, vissza a ugyanannyi port
amennyit ettem és kapnék még a képzeletből,
hogy múlni engedjen a játékokból épült
embervilágok minden pontját feledve,
és csak fekszik. A sokféleségből
kiszabott lehetséges létezők rétegei
holt percek süllyedt lencséjében,
izzanának, ez itt: kalimpáló lábbal
mese-kötelem faggyús végén, homoksúllyal
nyújtva megfakult a járókáját, míg
egyet-egyet görcsölve utoljára,
álomezer légvalóként, szurkosfények szikkadt
alagútjába térve, félig nyílt orchideák
és tulipán-húskapcsok közt tapogathat
kényszeres utak mentén kinőtt gyomokat,
látom a wework magányt, a régből idenyúlt
és a jellegtelen sétálók dísztelen
bogáncsfejét; azok én, ezek én, együtt:
nem valami titkos, mindenevalót fejtő
észdolog, csak a folyamatos kalapálás,
mint ipari nyújtás és ütés, szétzilált
perchangok, így gyűlik a beszívott levegő,
hogy megszokás kényszerből életben tartsa
az isteni vértölcsérből nőtt, nem tudni
miért létező, nevetésbe fúló álomdolgokat.