képek, betűk

éjjel 2:32 és kedd

Nem szerettem volna, hogy elteljen az idő, de ha lett volna hatalmam és azáltal nem hagytam volna, akkor megmaradt volna? nem lenne ugyanolyan minden, akaratomon kívüli, fölémnagyoló?

Nem akartam menekülni, mégis gyakran megtettem, a szükségszerűség, az ehhez csatlakozó magyarázatok, hogy például a máshol ellopott remények okozták. És ha ébren álmodok, akkor talán újra átélhetem azt ami már elmúlt? Nem.

A csendem hallgatja magát és rájön, hogy bármennyire igyekszik, nem lehet teljesen zajtalan, mert ha fülel, hallja, hogy ő is súg egy kicsit, ami néha olyan mint egy vég nélküli sikoly.

A bölcsesség gyakran csak egy-egy keserű élettapasztalat hamis végkövetkeztetése, rideggé, gyanakvóvá, kapzsivá és cinikussá tesz. Ellentéte leszek annak, amilyen gyerekkoromban akartam lenni.

Lassan megszokom, hogy nincsenek fontos és nagy korszakok az emberi történelemben, nincsenek nagy idők és nincs igazán különbség a jelen és a múlt között. Ijesztően egyforma minden. A propaganda és a propaganda gyártói és fogyasztói kísértetiesen ugyanolyanok.

Önmagát vonszoló idő, minden dolognak másképpen telik, mint egyszerű fizikai mértékegység, másnak érzem, mint te ott és másképpen élem meg, mint a szavannán egy elefánt, de ahogyan a felhőkről sem a felfelé áramló víztömeg, hőmérséklet és tengeráramlás, hanem a könnyedség és a napsugarak játszi bújócskája jut eszembe, úgy az időről is elsősorban az elmúlás.

Nekem fontos volt, hogy megmérjem magam, fontos volt, hogy mindig idegenek közt, ismeretlen közegben bizonyítsak, megtettem amit kellett, kész. Nincs semmi, ugyanaz fonntos ma is, mint ami 17 évesen volt: az eszmélés és a megismerés lehetőségének az öröme, ameddig csak lélegezni tudok.

Közben három óra lett, ez a legszebb része a napnak. Odakintről behallatszanak a madarak. Néha sajnálom, hogy a legtöbb ember átalussza a hajnalt, megfosztva magát attól a szembenézéstől amit ez a fajta halk napszak kínál. De másoknak más a halkság, valakinek a zaj, üvöltés és napfény az ami nekem a hajnal. Nincsenek nagy igazságaim. Csak ajándékoni akartam volna egy adagot abból a nyugalomból, amit ilyenkor érzek.

Lehetnének a dolgok másképpen? Lehetne kevesebb a kapzsiság? Lehetne a fogyasztás kicsit kevésbé parttalan? Tudnánk jobbak lenni? Képesek lennénk kevesebb embert, erdőt, állatot gyilkolni? Tudnánk élni úgy, hogy mindent beültetünk fákkal? Képesek lennénk arra, hogy abbahagyjuk a mostani gyerekek felnőttkorának teljes tönkretételét? Lehetne, hogy kicsit több erőfeszítéssel élünk? Esetleg több önfeláldozással? Nem hiszem, hogy ezekre "igen" a válasz. És ez elborzaszt.

Abba tudnánk hagyni azt, hogy nem létező dolgokban hiszünk? Vajon képesek leszünk egyszer lemondani arról, hogy istennek nevezett mesékben hiszünk ahelyett, hogy egyszerűen csak tisztelnénk az életet, tisztelnénk a csodát, hogy van élet és van lehetőség a megismerésre?

Lassan 3:30, zuhany és készülődés. St Albansból fél óra vonattal a Blackfriars hídig, onnan néhány perc séta a Stamford streeten. Az irodaépület portásai gyakran furán néznek rám, nem értik, hogy miért megyek be olyan korán, mindenütt ez volt, ahol dolgoztam, mert sokan nem értik a hajnalomat, de nem is várom el, csak mosolygok és továbbséta, mindenki él a saját kockazseléjében.

Nincsenek nagy dolgok, kicsik se, csak dolgok vannak. Egyik a másik után. Két szabályom maradt ami fontos, az egyik a nézelődés ítéletek nélkül, a másik az, hogy nem ártani senkinek és semminek. Talán...így van egy kis értleme ennek az egésznek, amit életnek nevezünk.