sárgától-fehérig maszatol pamacsokat,
mintha az árnyékokomat tartó zsineg
feszülése móka lenne én pedig rugóznék
ezüstözött pókfonalam páracseppjei közt.
Bentről kukucskálva kíváncsian, csókkal
üdvözölöm a szükségek pattogva akaró,
megvalósulatlan következményeit, nem
gondolok, nem ásítok, hagyom őket:
reggelből délsíkon, végemen át. Hiába
figyelnék, jaj, magában nincs, de olykor
megjelenik, örök szabályzatból fúvódva
a redőnyökön át - sugarai a válaszfalakon
szóródnak felém. Ilyenkor az állapotok,
különbözőségek - kiherélt gesztusaként
sűrű, bordó fellegek. Megtámasztás és csak
annyi, mint mások névtelen történetei,
pompás életlánc: tömörség, testnek és
éntudatnak, észlelésnek, a hetedik nap
megszokott szemete, kiépült, meredek
szegélyek mentén egyszerű napszak,
szellősre felcsavart fogódzókon ficánkoló
embertánc. Anyámmal megélt emlékek
szólekpéi, végek komikus közhelyei,
álérzékeny közeg, egy csettintés és
nyelvöltés, történetem égett pörzse
adja: állam alatt szorongató, feláramló
izomgörcs, keserű nyálamat gégém peremére
kenve, ül magamban, az aprósdi, alaktalan
terek sétálója: hetente eltűnve, felkér
életem ütemének pam-pamozására,
letudva
mások sikolyait, rendszerint túléli
a kötelességeket. Jó, megvár bennünket
magányunk, hogy orrával hátulról belénk
csusszanva, pókhasának bőre és feszes
dobomra vesszőzze a megrovást, elhagyva
a rossz és jobb-kedveket, ma ugyanazt
érezhesse, amit ébredés után az első
észlelés mosolya jelentett az életnek.
No comments:
Post a Comment