képek, betűk

Ekecs. Bárcsak ne történne a semmi tovább, 

anyám méhe még megvan, levelibékák laknak benne.

Az udvarunk februárban úszik, zöld és sár. Álmomban 

jártam már erre, lenéztem fentről, ha jól emlékszem 

egy gyerek szeme mögött lebegtem, ebédet vittünk 

majd egy vályogház tisztaszobájában ácsorogtam,
dédapám ágya mellett, ott lehetett ahol éppen ülök,
halála után ráépült ez a ház, amire majd egy

újabb réteg rakódik, a mulandónk előrevándorol és
az újabbak majd nem fognak emlékezni rám, ahogyan
én se azokra, kik dédszüleim ágyában haldokoltak

vagy szerelmeskedtek. Mennyiféle múlt idő, arcok
helyett kézfejeket simogatni, a könyvek és a szagok külön 

tengerek a mellkas horpadásában, a szívtáj földrengései
hullámokon küldik felém azokat a csenddel töltött 

palackokat, melyekkel menekülni nem tudok, de
mindegyik oldalán egy-egy tükörképben, a jelenvaló
arcomba nézve, majd sóhajodra feleszmélhetek.

Bárcsak ne lenne annyira nyilvánvaló az idő
kérlelhetetlen vonala, melyen egymás karhúsába markolva,
egyensúlyozunk magányosan billegve halálunk felé.