képek, betűk

a céltalan bolyongás
és a menekülés közötti
rés egy sötét csigaút,
meg meg akadok rajta,
túlélésnek adva halk
pisszegést, majd ebből
falat hálózva körém
és saját égboltomon a
magáncsillagjaim közt
a vákum ritkás, zihálásból
kilehelt párájában melegednék,
öledbe nyomva maradék
libidóm vérlő forróságát,
csak egy nagyra hasadt elgondolás
jelenvaló álomzsákunk gégéjén.
Hiányos, tüskés fogakkal
körbenőtt bélféreg-száján át
megszülve az én-t, megrázó
emlékhóemberek szénszeméből
barnásan szivárgó gondolatok 
gyerek-emlékeinek rendezetlenre
szőtt titokzugába préselem magam,
csendben gubbasztva nézem
ahogyan ma délután madárcsőrre
nyársalva kukacként meghalok,
azután mosolyodra ébredés, hogy
a hajnalcsecsemő sörszagú
tanúja lehessek, egy értetlen
árva sarokpók a lakatlanra hagyott
saját mennyemben, egy sétafilozófus,
aki magában motyogva, képzeleg
saját emésztőrendszerévé
hagyja nőni lelkét, zsírja, haja,
májának szűrő mócsingja
és arcán a vonzó szeplője
már nem ő csak tükre az énnek,
hosszúra nyúlt halálmagány.
Vertigó tarkód árkában,
közben szárnyakat ujjrajzol
a folyton fájó lapockák közé,
óvatosan harap és maszatol,
a gyermeki kívánó: ősrém,
dalt és nedvedző mellbimbót
oly görcsösen, vadul kíván,
mellette csokoládét és
egyszerű magyarázatokat,
legjobb lenne egy hit,
hogy élet-értelmet hazudva,
tovább peregj történetem,
szokatlan legyen a dúlt,
meg húsosra hízott eszmélkedés,
vele a merengés, csak húzlak
magamba kis hócseppem,
gyorsabban és ütemre siklunk
görcsölni, a köldök-zátonyod
és csillag segglyukad közé
nyelvlepkét ereszt ajkcsapdám,
hagyom: csobogjon vissza
csillámló, langy vízesésed,
közben innen a mélyből álmodva
tovább, amít mi és ott is mi:
a távolságmajmok, egy-egy
szusszanásig rétegeken át:
egymást követve megbocsátunk.