képek, betűk

Az maradt amit itt hagyott a magány,
odakint a madarak énekének halkuló
vigaszát, idebent azt hiszem: semmit.
A februári reggel elűzhetné a tarka
képzelgést és a felesleges vágyakat.
Az ébredés után egy álombéli rágó
harapja a még langyos vánkosom
kemény, meggyűrt csücskeit.
Én oldalra fordulva figyelem
a mellettem árváló, kiszáradt
tóhelyet és egy ismeretlen,
távolban élt nő leszek,

Az éjjelilámpa búrájának
fényköre haszontalan tanúként
világítja szédülésem alig
észlelhető tágasságát,
melyben minden szerep
szélből formázott,
kabátomra tapadt
tengerhab.

A megálmodott
babám
halála
és egy
csók
csak
könnyező
lepellel takart
távolság, melyet
szikszalaggal átkötve engednek
elgurulni, hogy pörgése közben
elhullatott
hajszálait véres virágporrá
mozsarazza magának a begyógyulni
vágyó éhes seb.

Majd amikor kellett
feleszméltem
újra, megint a rigók
füttyögése, autózaj és
ahogyan megmozdul kívül
a mások létezése, ébresztgetve
szemzugokból
kipáráló
reményt,
azt hazudva, hogy
ki tudsz majd menni, úgy
bábozva, mintha egy
lépés lennél
a menetelők korgó hasú,
vágyvezérelt tülekedőinek
hosszú sorából.