képek, betűk

A Blackfriars állomás üvegfalából bámulok,

közben a Temze bőrén reszkető zöld villanypontok
összefolynak a part menti sötét sétányokkal.
A vonat  mögöttem egyre hosszabakat
sikoltva elhagy, még álmodnék, laza állkapoccsal 

hallgatózva a reménybe: hogy én suttogok a
tegnapból, jelen titkokat árulva magamnak,
onnan sejtetném velem azt, mit tudnom kellene, 

arról, hogy ma, vagy bármikor elveszhetek.

Mindennap játékom a hajnalba menekvésem,
ilyenkor az utcák embernélkülisége szebbül
váltja át halálra az élő dolgokat, a zabálás,
gonoszság sóhajkodva élveznek egymás alhasába
nappalikban, ágyakon, vagy hajléktalanok
testmeleg pokrócgombolyagjaiban, nem  tudom,
hogy hallgatásom, vagy idegbetegen kacsingató

pislogásom rejti majd el előlem a város gennycsorgás
cseppköveit, szeretném az őszinteség maradék
hazugságait. Vajon a rémek és a vigyorgásba meredt
látnokok porlasztják a meglévő képeink
varázs-mezőit? Talán csak elhal magától: elbomlik?
Két száj eszi egymást és torkok torkokat nyelnek? 

Akaratos jajszó nélkül vagyok, nincs vonaglás, 

nem mimozok, csak szenderegve elfogadom az 

értelemtlenséget. A túlélési parancsolatból csírázott, 

bestiálisra civilizált étvágyunk lakásaink mélyén 

spermákkal és petesejtekkel körtáncolt menekvésbe 

tereli a bűntudatot és a részvétlenségünk égett 

állatzsír-nehéz szagát. És ez hajnalban nincs, 

akkor végre semmi az akarat. Vágyaink szellőzökbe
kígyózva, utódokba vetett hitünkkel, munkánkkal,
akaratunkkal, önző szerelmünkkel együtt,
az ártatlanságunk egyetlen csíkká összesodródva,
testünkből kivezeti a bűnök nyugalmát, hogy majd a
reggeli ébresztő után semminek érezhessük a múlást,
ahogyan túlélésünk akarja.