alszik az idöm. Kora-reggelkék szemem
fáj, másnapos héjam anyám vállait ölelné,
halk búcsú helyektől, langyos kezeitől.
A magány prófétakeltető arca egyre
ismerősebb. Séta a komáromi vasútállomás
négyes peronján, kíváncsi varjak néznek
a sínek ezüstfém csíkjairól. Csak mesebeli
lepedő-szellemek tudnának úgy lebegni,
ahogyan siklok a sárgás peronkövek felett,
a leheletem körülöttem félig fagyott,
rideg vigasztalansága a távolban ácsorgò
munkások nevetésével úgy keveredik,
mintha életre tudna kelni, hogy rávegyen
a létezésemre. Siratnám bújócskázó
könnyek láthatatlan csapásait, kényszeresen
mondom magamban történetünket - félhangosan.
Megszoktam, hogy a magány csak mint
felesleg végtagom, letépett kezeslábként
emlékeztet dolgainkra, és közben hagynom kell
marni, hogy húsom ízétől megnyugodva
oly módon apadjon el, hogy engem rövideket
lélegezve, elválasszon gondolataimtól.
No comments:
Post a Comment